Az új-zélandi Christchurch az ország második legnagyobb városa, amely még 2011-ben egy közel kétszáz halálos áldozatot követelő földrengés-sorozat kapcsán került világszerte a címlapokra. Március közepén aztán egy hasonlóan súlyos következményekkel járó, de bizonyos szempontból sokkal drámaibb esemény került a Canterbury régió fővárosának neve mellé: egy ausztrál terrorista összesen ötven embert mészárolt le automata fegyverekkel a település mecseteiben.

A tragédia részleteiről már mindenki eleget olvashatott, a magunk részéről most az ügy látszólag technológiai vonatkozású, valójában azonban meghatározóan fontos vetületét próbáljuk bemutatni. Természetesen a közösségi média szerepéről van szó, ami nem csak a terrorcselekmény utóéletében, hanem az előkészületeiben, sőt minden bizonnyal a motivációjában is megmutatkozik – egyben pedig világossá teszi, hogy a szolgáltatók mennyit tesznek az ártalmas tartalom kezeléséért.

Ahogy utóbb kiderült, a christchurch-i ámokfutó ugyanolyan komolyan előkészítette a lövöldözés megjáratását a közösségi térben, mint ahogy magára a támadásra felkészült. Sokféle szolgáltatásban hozott létre fiókokat az akció reklámozására és a gondolatairól szóló kiáltvány terjesztésére, már napokkal a lövöldözés előtt képeket tett közzé a fegyvereiről, a mészárlást pedig élőben közvetítette a Facebookon, ahol aztán a többi szociopata tovább is osztotta a videót, miután az eredetit eltávolították.

Jobb szó híján nevezhetjük moderációnak is

A Facebook saját közlése szerint a 17 perces közvetítést kétszáznál is többen nézték végig, mégis a vége után szűk negyedórával érkezett róla az első felhasználói bejelentés. Az anyag majdnem egy óra hosszat elérhető volt, ezalatt negyedmillió megtekintést söpört be, a Facebook pedig állítólag másfél millió új feltöltést távolított el az első nap végéig. Ezek közül 1,2 milliót még a közzététel előtt, amiből az következik, hogy a tudatosan szerkesztett anyagok 300 ezer alkalommal jutottak át az előzetes szűrésen – itt érdemes megjegyezni, hogy a filmnek a különböző platformokon legalább 800 olyan változatát azonosították, amelyek vizuálisan eléggé eltértek egymástól az algoritmizált filterek kijátszásához.

A hírt és a valós vagy hozzáköltött részleteket természetesen a többi hálózat is felkapta, közben a hagyományos média ugynacsak beszállt a versenybe, egészen ízléstelenül überelve a versenytársakat – ez általában arra futott ki, hogy valamelyik utóközölt videó megtekintését reklámozták, esetenként linket is adtak hozzá, vagy akár beágyazták az egyiket az oldalukra. Ilyen módon a terrorista pontosan megkapta azt a globális figyelmet és elérést, amit akart, úgyhogy a kérdés rögtön adja magát: vajon belekezdett volna az ámokfutásba, ha mondjuk előtte lemerül a kamerájában az akkumulátor?

Valószínűleg nem, bár újra nekifutott volna a dolognak. Ennél is érdekesebb, hogy az egészbe belevágott volna-e bármikor is, ha biztos lehetett volna abban, hogy a zavaros kiáltványa és a borzalmas videója el fog tűnni valamilyen moderációs süllyesztőben, mielőtt bárki is láthatná vagy olvashatná. Ahogy azt több kommentárban is megfogalmazzák, a publikus internetet a mai formájában a Google, a Facebook vagy a Twitter építette fel, és működése a következő rövid mondattal jellemezhető: kattints ide, ha élőben akarod nézni az új-zélandi mészárlást.

Abból indulnak ki, hogy egyféle internet létezik

Az összefüggések eddig is nyilvánvalók voltak: a PwC frissen kiadott fogyasztói felmérése szerint például a felhasználók negyede már a legelső körben a közösségi médiából tájékozódik a hírekről, tízből hatan pedig vásárlási döntéseiket is hagyják befolyásolni ezeken a csatornákon. Az ingyenes felhasználás és az erre épülő hirdetési bevételek rendszere mára viselkedésmódosító eszközzé vált, miközben ma már jól látszik, hogy a piaci szereplők nem rendelkeznek saját morális iránytűvel vagy bármiféle képességgel az önszabályozásra.

A szolgáltatók, ebben az esetben a Facebook, a megszokott sajnálkozás mellett arról győzködnek, hogy mindent lehetséges eszközt bevetnek a hasonló tartalmak terjesztésének megakadályozására. Itt leginkább az alulfizetett és alulmotivált moderátorok ilyen-olyan csapatairól van szó, illetve olyan automatizált rendszerekről, amelyek jól-rosszul képesek kiszűrni a kártékonynak ítélt anyagok egy részét. Az olyasmi, mint az alapértelmezett előzetes moderáció, viszont még a lehetőség szintjén sem merül fel sehol, hiszen ez nem csak költséges dolog lenne, hanem lassítaná a tartalom áramlását, további veszteséget okozva a közösségi platformoknak.

Nem véletlen, hogy a terrortámadás kapcsán sorra jelennek meg az eszmefuttatások az "igazságon túli igazságról", vagyis arról, hogy az internetes csatornákon mennyire nehéz szétválasztani egymástól a tényeket és a hazugságot, a különböző motivációkat vagy a véletlen és szándékos hatásokat. Ez azonban nagyon könnyen átmegy a szokásos lufihámozásba a szabályozás nehézségeit vagy a technológiai kihívásokat illetően, kiemelve, hogy nagyon egyszerű ujjal mutogatni a szolgáltatókra, akik reménytelen küzdelmet vívnak a számtalan forrásból ömlő, számtalan változatban megjelenő feltöltésekkel.

Közben egyre többen jutnak arra az egyszerű következtetésre, hogy aki nem tudja vagy nem akarja elfogadható szinten kordában tartani a platformján közvetített tartalmat, annak esetleg nem kellene engedni, hogy ilyesmivel foglalkozzon.

Ha tényleg nem megy, akkor miért csináljátok?

A Facebooknál maradva, a vállalat éppen most jelentette be, hogy az ellene indított egyre több peres eljárás lezárását célozva a jövőben nem teszi majd lehetővé, hogy hirdetői hozzáférjenek a felhasználók bizonyos demográfiai adataihoz. A társaság ezzel közvetve elismerte, hogy valóban megszegte itt-ott a diszkriminációellenes törvényeket, amikor hozzájárult, hogy a hirdetők az ilyen adatokra építve a felhasználók egy jól meghatározható csoportját célozzák meg ingatlanos, munkaügyi vagy pénzügyi reklámokkal.

A cég lassan hírhedté váló vezérigazgató-helyettese, Sheryl Sandberg erről egy friss blogbejegyzésben számolt be, kilencszázezredszer is elsütve azt a panelt, hogy a Facebook sokat tett (esetünkben a) diszkriminatív gyakorlatok ellen, de a jövőben még ennél is többre lesz szükség. Közben a Google megkapta az újabb másfélmilliárd eurós bírságot az uniós antitrösztszabályok újabb megsértése miatt, amit a távoli jövőben fog befizetni, és ami töredéke annak az összegnek, amit a hivatkozott szabályok megsértésével kereshetett.

Nem véletlen, hogy már Amerikában is választási kampánytéma lett a Big Tech vállalatok darabokra verése: ahogy nemrég mi is beszámoltunk róla, egy középsúlyú elnökjelölt-aspiráns konkrét programpontot csinált az Amazon, a Google vagy a Facebook szétdarabolásából, ezt a témát pedig akkor is nehéz lesz újra a szőnyeg alá söpörni, ha végül más indul majd az elnökségért. Az iparág tényleges működése még sosem volt ennyire a figyelem középpontjában, ami remélhetőleg nem csak arra terjed ki, hogy a koncentrált vállalati erő milyen módon torzítja el az adott piaci szegmenseket, hanem érdemi lépésekhez vezet majd a digitális kommunikációs platformok működésével kapsolatban is.