A The Register sasszemű szerkesztője felfedezett egy kis híján feledésbe merült gyöngyszemet. A hat európai városban is működő ESCP Business School két tanára, a menedzsment tudományokat oktató Argyro Avgoustaki és a HR-tudományokban jártas Almudena Cañibano az Industrial Relations egy 2020-as számában jelentette meg azt a tanulmányát, amely forradalmasíthatja a túlmunkához való hozzáállásunkat (a cím férevezető, valójában csak a szerzőpáros fele spanyol).

Nem mindegy, mi sarkall a túlmunkára

Ha valaki úgy érzi, hogy túl keményen dolgozik, és a kiégés határán billeg, felejtse el a félelmeit. A sok munka ugyanis nem csak jólétre gyakorol pozitív hatást, hanem még lelkileg is feltöltheti. Már ha szereti a munkáját. (Ha nem, az egy radikálisan más helyzet, akkor itt az idő a váltásra – szól egy másik karrierépítési tézis.)

Avgoustaki és Cañibano szerint nagyon fontos, hogy mi a túlmunka motivációja. Ha az alkalmazott amiatt vállalja a munkaidő utáni robotot, mert a főnökei ezt elvárják vagy utasításba adják, az értelemszerűen frusztráló. Ha viszont belső kényszert érez arra, hogy hogy végigdolgozza a 24 órát plusz az éjszakát, akkor az egészen más. A két egyetemi oktató eredménye azért is izgalmas – sőt bizonyos értelemben vicces –, mert mindezt Spanyolországban kutatták ki. Eközben a németek már évekkel ezelőtt, az írek tavaly, a belgák pedig idén nyilvánították ki, hogy nem akarnak dolgozni a munkaidejük lejárta után.

A kutatáshoz meglehetősen speciális mintát választottak: több mint mint 500 embert kérdeztek meg egy nagy globális tanácsadó cég spanyolországi leányvállalatánál. Választásukra három indokuk volt: az ilyen cégnél dolgozó szakembereknek jó az alkupozíciójuk a munkakörülményeik meghatározásához, nagy autonómiával rendelkeznek munkavégzés közben, mindezek ellenére körükben egyáltalán nem szokatlan, hogy nem 8 órára korlátozódik a napi munkaidő.

Persze a The Register szerzője ehhez hozzáteszi (elnézést kérve cinizmusáért): a tanácsadókról az a közvélekedés, hogy általában hosszú ebédszünetet tartanak. A felmérés pedig Spanyolországban készült, ahol még él a szieszta hagyománya, és talán ezért hosszabb az átlagosnál a megkérdezettek munkanapja.

Szeresd, amit csinálsz/Csináld, amit szeretsz

A tanulmány – nem igazán eredeti módon – arra jutott, hogy a kényszert senki sem szereti. Azt a többség negatívan élte meg, ha a főnökei kényszerítették túlórára. Akik rendszeresen emiatt túlóráztak, gyakrabban panaszkodtak mentális problémákra (stressz, depresszió stb.). Ezzel szemben azok, akiket valamiféle belső motiváció sarkallt arra, hogy napi 10-12 órát húzzanak le az office-gyárban, pozitívan élték meg, hogy látástól-vakulásig tolták cégük szekerét.

Tehát ha a rendszeres túlóra tudatos döntés eredménye, amit olyan motívumok hajtanak, mint az új ismeretek megszerzése iránti vágy, a releváns ismeretek és készségek naprakészen tartásának belső igénye vagy például a jelentős teljesítmény (erőkifejtés) miatt érzett öröm, kifejezetten jót tesz a léleknek. (Hogy ez a testnek is jót tesz-e, az erősen kétséges.)

A kutatók azt is kimutatták, hogy amikor a belső motiváció késztette az alkalmazottat túlórára, akkor annak pozitív pszichés hatásai erőteljesebben jelentkeztek több túlóra esetén. Míg amikor külső kényszer miatt kellett túlórázni, voltaképpen mindegy is volt, hogy fél vagy három órát kellett ráhúznia a dolgozónak, egyformán frusztrálta mindkettő.

És akkor a végkövetkeztetés: szeresd, amit csinálsz (mert az kevesebbeknek adatik meg, hogy azt csinálják, amit szeretnek), és akkor dolgozhatsz akármennyit, nem fog megártani. Ha meg úgy érzed, az egész csak kényszer, akkor lépj le. Nincs az a pénz, ami megéri a folyamatosan magas stresszesszintet, ami egy idő után kiégéshez, súlyosabb esetben depresszióhoz vezethet.

Ha érdeklik a részletek, a Wiley Online Libraryn már 12 dollárért elolvashatja a Motivational Drivers of Extensive Work Effort: Are Long Hours Always Detrimental to Well-being? című tanulmányt.