A pandémiás helyzet miatt ma már a nagymamák is úgy videokonferenciáznak, mintha már az óvodában a Zoom lett volna a jelük. Ők legfeljebb rövid időre kapcsolódnak be egy-egy videocsetbe, ám akik a munkájukat is otthonról végzik, sokszor napi több órát, munkaidejük tetemes részét töltik kamera előtt. Már 2020-ban, a járvány első hullámának kellős közepén megjelentek az első figyelmeztető jelek, a Bitport is foglalkozott a kockázatokkal.

Egy a Stanford Egyetem dolgozó pszichológus, Jeremy Bailenson, a Stanford Virtual Human Interaction Lab alapító-igazgatója, az eddigi tapasztalatokat összegezve négy olyan okot azonosított, ami miatt a videokonferenciázás extra pszichikai leterheltséget okoz. Bár a jelenségre Bailenson is a zoom-fáradtság kifejezést használja, a Technology, Mind and Behavior című lapban megjelent cikkében hangsúlyozza: a problémák minden videocset-alkalmazásra igazak lehetnek. (Az elnevezés szerinte a 'guglizás' analógiájára keletkezett, a webes keresést is egyre többen hívják így a használt keresőtől függetlenül.)

Ez a videocset négy főbűne...

Bailenson szakértője a témának. Az elsők között hívta fel a figyelmet a videokonferenciázásban rejlő veszélyekre (például a The Wall Street Journal Opinion rovatában már tavaly április elején foglalkozott a témával). Az általa vezetett intézetben a virtuális és a kiterjesztett valóság pszichológiáját tanulmányozzák, azt például, hogy a virtuális tér hogyan alakítja át a társadalmi interakciókat. A kutató szerint alapvetően négy olyan tényező van, amely a videocsetnél extra terhelést okoz a résztvevőknek. melyekre megoldási javaslata is van.

1. Természetellenesek a szemkontaktusok. Egyszerre akár 10-15 embert is látunk a képernyőn, akik mindannyian bennünket figyelnek, a képernyőn megjelenő beszélő fejek mérete pedig természetellenes. Egy fizikai értekezleten az emberek váltogatják, hogy mit néznek: figyelik az előadót, jegyzetelnek, mást résztvevőket figyelnek stb. De egy videocsetben mindenki néz mindenkit, és ebben a szituációban a hallgató is olyan figyelmet kap nonverbális jelekkel, mintha beszélő lenne, és folyamatosan  szemkontaktust kellene tartania 10-15 másik emberrel.

A másik stresszforrás az arcméret. Ez elsősorban a használt kijelző méretétől függ, de az alkalmazások is tehetnek róla. A videocset-alkalmazások általában egy olyan személyes teret akarnak szimulálni, amit akkor tapasztalunk, amikor valakivel bensőséges a kapcsolatunk, így a testi távolság is kisebb. Az ilyen helyzeteket azonban agyunk intenzív helyzetként értelmezi, amit nagyon fárasztó órákon keresztül fenntartani.

Ez ellen bárki tehet, írja a pszichológus: nem szabad teljes képernyős módban csetelni, sőt érdemes minimalizálni az alkalmazás ablakának méretét, illetve el kell távolodni a képernyőtől, hogy a felhasználó levegősebb teret érzékeljen maga körül.

2. Folyamatosan tükröt mutat. A legtöbb alkalmazás folyamatosan mutatja, hogy mit látnak belőlünk a többiek, ami természetellenes. Mintha úgy élnénk, dolgoznánk a világban, hogy közben folyamatosan nézzük magunkat egy tükörben. Ez folyamatos önkritikára kényszeríti az embert, nem viselkedik természetesen, hanem úgy, ahogy elképzeli, hogy a többiek leginkább elfogadják. Ennek hosszú távon súlyos következményei lehetnek.

Bailenson szerint a platformokat át kellene alakítani, hogy alapértelmezésben mindig csak a beszélgetőtársakat mutassák, és "szelfinézetet" külön kelljen előhívni, ha például ellenőrizni akarjuk, hogy jól állítottuk-e be a kamerát.

3. Drámai mértékben csökkenti a mobilitást. A személyes találkozóknál vagy egy telefonbeszélgetésénél nagy a beszélgető felek mozgási szabadsága. A kamera ellenben egy helyre szögezi a résztvevőket, pedig, írja Bailenson, kutatások sora bizonyítja, hogy mozgás közben az embereknek javul a kognitív teljesítménye. (Jó példa erre, hogy telefonálás közben sokan elkezdenek ösztönösen sétálgatni.)

Ez gondos tervezéssel oldható meg: olyan helyről és olyan eszközökkel (pl. külső, széles látószögű kamera, külső billentyűzet stb.) kell videokonferenciázni, ami a lehető legnagyobb mozgási szabadságot biztosítja számunkra.

4. Drámaian növeli a kognitív terhelést. A személyes találkozókon a résztvevők ösztönösen használják a nonverbális kommunikáció (gesztusok, mimika stb.) teljes eszköztárát. Ezek azonban videocseten nem működnek, ezért a beszélgető felek tudatosan kezdenek egyértelműen dekódolható jeleket adni például arra vonatkozóan, hogy követik a beszélőt, egyetértenek az elhangzottakkal stb. Ez nagyban növeli a résztvevők kognitív terhelését.

Ez Bailenson úgy csökkenthető: ha időnként kikapcsoljuk a kamerát, és otthagyjuk a képernyőt, és csak a beszélő hangjára figyeljünk.

Segítheti a ZEF-skála megalkotását!

Bailenson kollégáival most azon dolgozik, hogy kialakítsák a zoom-fáradtsági, azaz a ZEF (Zoom Exhaustion & Fatigue) skálát. Összeállítottak egy 15 kérdéscsortból, csoportonként jellemzően három kérdésből álló kérdőívet, ami a videokonferenciákkal kapcsolatos fiziológiai és pszichikai tapasztalatainkra kérdez rá anonim módon (pl. fáj-e a szemünk a videokonferenciázás után, mennyire szeretne egyedül maradni utána, mennyire lesz ingerlékeny a videokonferenciától stb.)

A kutatás első eredményeiről itt lehet olvasni. A nemzetközi szerzőgárda szerint még a kezdetén vagyunk annak, hogy megértsük, hogyan épülhet be a legjobban életünkbe ez a kommunikációs forma. A kutatás segíthet a fejlesztő cégeknek a forma tökéletesítésében is.