A videokonferencia-alkalmazások nagyszerű lehetőséget teremtenek rá, hogy a távmunkára küldött dolgozók folyamatos kapcsolatban maradjanak, sőt csoportos megbeszéléseket tartsanak egymással, és megpróbálják a lehető leghatékonyabban újrateremteni az irodai munka során megszokott környezet lehetőségeit. Ez sok esetben a Zoom alkalmazás bevezetését jelenti, amellyel kapcsolatban már egy hónappal ezelőtt is azt közölték, hogy napi szinten több mint 300 millió felhasználót szolgál ki világszerte – ez az előző év legjobb időszakaihoz képest is kétszázszoros növekedést jelent.

Ehhez jönnek a Facebook videohívásai, a Microsoft Teams 75 milliós bázisa, a Google Meet konferenciák naponta több mint 100 millió résztvevője, és a Cisco is 300 millió Webex-felhasználóról beszél, bár ez nem a napi rendszerességgel aktív belépőkre vonatkozik. A Zoom látványos karrierje azonban a hosszú évek óta saját videokonferencia-platformokat működtető piaci szereplőket is megrendítette, a társaság pedig felvásárlásokkal és új szolgáltatói megállapodásokkal igyekszik gondoskodni a zavartalan működéshez szükséges technológiai és infrastrukturális háttérről.

Ezzel villámgyorsan eljutottunk az alapértelmezett módon összehívott zoomos meetingek korszakába, néhány napja pedig mi is egy friss felmérést idéztünk, amelynek alapján az otthonról dolgozó szakemberek csak igen csekély visszaesést tapasztalnak a termelékenységükben, több mint 40 százalékuk pedig a vészhelyzet elmúltával is szívesebben dolgozna otthonról. Ezzel párhuzamosan viszont az is kiderült, hogy a távmunkások átlagos napi munkaideje majdnem 10 óra, nem beszélve arról, hogy ebben a felállásban nehezebb fenntartani a munka és a magánélet közti kívánatos egyensúlyt.

Rövid távon praktikus, hosszú távon nyomasztó

A problémák között az utóbbi időben kezdték el meghatározni azt a jelenséget, amelyre sok helyen már a "Zoom-fáradtság" néven hivatkoznak, és nagyjából úgy foglalható össze, hogy a videokonferencia-alkalmazások sűrű és kritika nélküli használata frusztráló és kontraproduktív dolog, amelynek a tünetei egyre nyilvánvalóbban jelentkeznek a munkavállalók jelentős részénél. A kisebb-nagyobb csoportok szemtől szembeni, egyidejű kommunikációja látszólag pótolhatatlanul hasznos eszköz, azonban kezd kiderülni, hogy ez sem egy minden helyzetben bevethető csodaszer.

A Zoom-fáradtság egy csomó technológiai és fiziológiai tényezőre vezethető vissza. A szakemberek szerint már az is ilyen szempont, hogy sokakat frusztrál, ha videón látják saját magukat; ugyancsak szorongát okozhat a folyamatos, mégsem valódi szemkontaktus fenntartása, ami olyan érzést kelt, mintha egy megbeszélés során folyamatosan minket nézne mindenki, még akkor is, ha éppen mások beszélnek. A sok arc egyidejű felismerése, követése és olvasása is kimeríti az idegrendszert, különösen, ha több tucat arcra kell órákon keresztül odafigyelni.

A késleltetés, vagyis a kép- és a hangfolyam közti kisebb-nagyobb eltérések extra erőforrásokat kötnek le az agyban, hogy szinkronizálja a kétféle információt, ami fárasztó dolog, kísérletekkel pedig azt is bizonyították, hogy az ilyen aszinkronitás miatt kevésbé tűnik barátágosnak a beszélgetőpartner. A kutatásokból kiderült, hogy a videós interakció során az ember kevesebbet törődik az aktuális tartalommal, és inkább arra koncentrál, hogy szimpatikusak-e nekik az adott személyek. Ugyanígy a megértés és a bizalom mértéke is alacsonyabb a valódi találkozásokhoz képest.

Sokan még nem értették meg, hogy mire való

A hatékonyságot érintő további probléma, hogy a legtöbben kényszert éreznek, hogy a videokonferencia-ablakot bámulják (esetleg el is várják tőlük), ahelyett, hogy keresgélnének, jegyzetelnének vagy bármilyen más természetes tevékenységet végeznének, ami az információ feldolgozásához kapcsolódik. A szakemberek szerint az sem mindegy, hogy sokszor érezzük terhesnek az ilyen konferenciahívásokban való részvételt, és a kijárási korlátozásokkal az énkomplexitás is csorbát szenved: ez a Zoomon keresztül olyasfajta frusztrációhoz hasonlítható, mintha egész nap ugyanabban a bárban ülnénk, és ott dolgoznánk, ott randevúznánk, ott tanulnánk, ott élnénk családi életet, és általában ugyanazon a bárszéken ülve intéznénk a legkülönfélébb ügyeinket.

A Zoom felfutása nagyrészt annak köszönhető, hogy a többinél valamivel specializáltabb és könnyebben használható (bár éppen ezért kevésbé biztonságos) platformról van szó. A mostani nagyságrendbe viszont az a tömegpszichózis juttatta el, amelynek nyomán mindenki gondolkodás nélkül ezt használja minden feladatra. Más szóval: a legtöbb felhasználó nem saját elhatározásából ugrott bele a dologba, a felhasználás módját viszont már jelentős részben éppen azok határozzák meg, akiknek korábban nem sok rutinjuk volt a videokonferenciák célszerű alkalmazásában.

A gyakran idézett mondás szerint akinek kalapácsa van, az mindent szögnek néz, és ez sok esetben a videokonferenciák összehívogatására is vonatkozik. Az eszköz túlhasználata éppen hogy csökkenti a produktivitást, amikor egy csomó mindent telefonon, emailben vagy akár a sima avatárokkal operáló hívások során is el lehetne intézni. Ez utóbbiak fejlesztését amúgy is előremutatónak tartják a műfajon belül, mivel csökkentik a látenciát, ugyanakkor egyértelműen azonosítják a beszélőket, egyszerűsítik a feldolgozandó vizuális információt, és megszüntetik a kamerába bámulás kényszerét is.