A technológiai nagyvállalatok körében hosszú ideje zajló elbocsátási hullám több százezer alkalmazottat érint, az idén szinte nem is telt el olyan hét, amikor ne jelentettek volna be több ezres leépítéseket a kedvezőtlen gazdasági környezetre és a pandémia lecsengésével tapasztalt keresletcsökkenésre hivatkozva. A Busines Insider hétvégi cikkében azonban a Stanford Egyetem szervezeti viselkedéssel foglalkozó professzora azt is felveti, hogy ezeknek a döntéseknek a jó része egymás követéséből fakad, vagyis az emberi természetnek abból a sajátosságából ered, hogy hajlamosak vagyunk utánozni a többieket, mint piros lámpánál először meginduló gyalogosok esetében.

Jeffrey Pfeffer szerint a vállalatok nem szokták kihajigálni a termelőeszközeiket abban a pillanatban, amikor a piac lelassul, az utóbbi időszakban tapasztalt felvételi és elbocsátási hisztéria pedig ugyanilyen drága mulatság: végkielégítéseket fizetnek, utána szükség szerint újra megjelennek a piacon, és kifizetik a toborzókat meg a bónuszokat, hogy újra odacsábítsák a megfelelő szakembereket.Ehhez hasonló többletkiadások pedig fel sem merülnek olyan helyeken, ahol hosszú távú elképzelések vannak a szükséges létszámot illetően. Mint ahogy akkor sem mennének csődbe, ha nem indítanák be a fűnyírót, vagyis a dolog nem szükségszerűség, hanem választás kérdése.

Amikor jól megy, akkor másik lemezt játszanak

A professzor úgy látja, hogy egyfajta önbeteljesítő jóslatról is beszélhetünk, amennyiben az elbocsátások a vásárlóerő és -aktivitás csökkentésével éppen azt a hanyatlást segítik elő, amelyik ellen állítólag szólnak. A kereslet visszaesésének egyik oka is éppen a közösen beindított pánik, ami például azzal jár, hogy kevesebbet hirdetnek a Google-nél vagy a Metánál, ténylegesen csökkentve azok forgalmát. A cégek árrésének miden áron való fenntartása közben óriási emberi áldozatokat követel: a cikkben idézett kutatások szerint mérhető, hogy milyen pusztító hatásai vannak a stressznek vagy a munkahelyekhez kapcsolódó identitás és emberi kapcsolatok meggyengülésének.

Az elbocsátások egészségügyi következményeit így a társadalom fizeti meg, miközben nem világos, hogy a leépítések növelnék a cégek nyereségességét, vagy érdemben csökkentenék a költségeiket. Pfeffer szerint ironikus, hogy ugyanezek a szervezetek még egy évvel ezelőtt is a legfontosabb vagyonukként hivatkoztak az alalmazottaikra, most pedig e-mailben bocsátják el őket, vagy egyik pillanatról a másikra visszavonják hozzáférésüket a céges rendszerekhez. A mostani lépések is a vállalatok értékrendjét tükröző döntések, és a professzor szerint most arról van szó, hogy "középső ujjat mutattak" a dolgozóiknak.

Arról, hogy a pazarlónak tűnő kiadások és a túlfizetett, nagyra hizlalt állomány mennyire tükröz rossz vezetői döntéseket, itt foglalkoztunk részletesebben, egy másik alkalommal pedig ugyancsak a BI véleménycikkét szemléztük azzal kapcsolatban, hogy a félremenedzselt big tech vállalatoknál a legbefolyásosabb és legjobban fizetett vezetők mennyire nem vállalnak részt a kudarcokból.