Főállásban kutató biokémikus, a Semmelweis Egyetemen professzora. 2005-ben azonban a hálózatok működéséről írt fontos könyvet (A rejtett hálózatok ereje online is olvasható).

Amiről azonban a legtöbben ismerik: a tehetséggondozás. Kitalálta és elindította a Kutató Diákok Mozgalmát. Jelenleg kutatói munkája mellett az Európai Tehetséggondozó Tanács elnökeként nemzetközi tehetséggondozó hálózat létrehozásán munkálkodik.

Jelentős szerepe volt abban, hogy a magyar tehetséggondozás elismeréseként elindulhatott a Templeton World Charity Foundation támogatásával a kiemelkedő kognitív tehetségeket segítő Magyar Templeton Program. Az egy évig 314 fiatal tehetségnek – a Junior Templeton Fellow-nak – intenzív fejlődési lehetőségeket nyújtó programról kérdeztük Csermely Pétert.

Bitport: A Templeton Program egy évéről a főbb – számokra is lefordítható – eredményeket a program vezetői elmondták. Ön hogyan összegezné az elmúlt egy évet?

Csermely Péter: Nagyon sok pozitív élményt, meglepetést hozott ez az év. Valójában ezek a pozitív meglepetések jóval előbb elkezdődtek. Akkor például, amikor láthattam, hogy kollégáim milyen nagy motivációval vágnak bele a munkába, és milyen kreativitással hoznak újabb és újabb ötleteket arra, hogy a fiatal generáció tehetségét hogyan lehetne a leghatékonyabban felmérni.

Nagyon tanulságos volt számomra az is, amire Nemzetközi Tanácsadó Testület tagja, Rena Subotnik (az Amerikai Pszichológiai Társaság Iskola- és Oktatáspszichológiai Központjának igazgatója – a szerk.) hívta fel a figyelmünket: a különböző mérési módoknak ne az átlagát keressük, azaz ne csak azokat válogassuk be a programba, akik mindenből jók valamilyen értelemben. Rena azt javasolta, hogy legyünk bátrak, és válogassunk be olyan jelölteket is, akik csak egy képességben igazán kiemelkedőek, a többiben pedig esetleg gyengébbek.

Bár a pályázóknál ilyen látványos eltéréssel nem nagyon találkoztunk, hiszen a kiválasztásnál vizsgált képességek korrelálnak, Rena Subotnik javaslata nyomán az egész program során előtérbe került egy nagyon fontos szempont, amit a program szakmai koordinátora, Péter-Szarka Szilvia úgy fogalmazott meg, hogy "az erősségekre koncentráltunk".

Ezzel egyfajta esélyegyenlőséget is vittünk a kiválasztás folyamatába. Hiszen annak a fiatalnak, aki egy nagyvárosi értelmiségi háttérrel érkezik, valószínűleg jóval magasabb a verbális IQ-ja, mint egy kis faluban élő, de akár nála magasabb kognitív képességekkel rendelkezőé.

Bitport: Volt olyan Templeton Fellow, aki bár egy kiemelkedő képessége miatt került a programba, a program végére valami más képessége lett kiemelkedő?

Cs. P.: Erre a kollégák részletese elemzése fog majd választ adni 2-3 hónap múlva. Az általam mentorált három Fellow-nál nem tapasztaltam ilyenfajta elmozdulást, mert ők igen kiegyensúlyozottan jók voltak szinte mindenben. Arról azonban többen is beszámoltak, hogy a kiemelkedő tehetségű fiatalok közük sokaknak a szociális és kommunikációs képességei nagyon nagy mértékben javultak. Ezt én is tapasztaltam. Persze ezt a fejlődést érdemes óvatosan kezelni. Ahogy az ember korosodik, a szociális képességei általában javulnak, és ehhez különösebb program sem kell. És egy tíz éves ember életében az egy év az bizony nagyon hosszú idő.

Az azonban mindenképpen a programnak tulajdonítható, amiről sok Fellow mesélt: a táborok, a közös élmények és munka hatására sokkal felszabadultabbak lettek, hogy úgy mondjam, sokkal jobban otthon érezték magukat saját magukban.

Ezt nagyon fontos eredménynek tartom, ez a "jól érzem magam feeling" ugyanis azt jelzi, hogy elfogadó közösségre találtak a társaikban, a mentorokban, a csoportfacilitátorokban és az egész körülvevő tehetségtámogató környezetben. Különösen izgalmas ez egy olyan közösségben, amelyben mindenkit másmilyennek kell elfogadni. A Fellow-k közé ugyanis eleve nagyon különböző fiatalokat választottunk be, akikben csak egy volt a közös: mindannyian kiemelkedő kognitív tehetségek.

Az is fontos eredmény, hogy különbözőek is maradtak. Olyan különbözőek, akik egy hagyományos iskolai közegben, ahol általában a csak az egyforma-jó tanulókat szeretik, sok "problémát" is okozhatnak. Ez persze nem az ő problémájuk a legtöbb esetben, hanem az iskolai közegé, amely nem készült fel kellőképpen a különbözőség elfogadására.

Bitport: Bárkit kérdeztem – mentor, koordinátor, Fellow –, mindeni szuperlatívuszokban beszélt az elmúlt egy évről. Arra kérném, hogy árnyalja ezt a már-már rózsaszín képet.

Cs. P.: Sokféle tanulsága van ennek az egy évnek. A program közben rengeteget tanultunk. Az előkészítésénél például hajlamosak voltunk sémákban gondolkodni, és ezen túl kellett lépnünk. Jól példázza ezt a talentum kialakulása. Tudtuk, hogy az erőforrások végesek, a programé, a mentoroké és a Fellow-ké is. De ugyanakkor szerettük volna, ha a Fellow-k választják ki saját útjukat és ahhoz a programjaikat. Ennek megoldására azt találtuk ki, hogy rendeljünk értéket a programokhoz. Kézenfekvő lett volna ezt – ahogyan a kollégák is javasolták a kezdetekben –, hogy nevezzük ezt kreditnek. De mivel szerettünk volna egy kevésbé iskola-konform elnevezést, jött az ötlet a talentumra – elvégre itt mégis csak tehetségfejlesztésről van szó. Bár a lényeg ugyanaz, mégsem mindegy, hogyan nevezzük.

Ez az apróság is mutatja, hogy eredetileg sokkal merevebb rendszerben gondolkodtunk, mint amivé a program végül – szerencsére – alakult. A kisiskolás módszertantól eljutottunk a szabadság egy elég magas szintjére. Arra jöttünk rá ugyanis, hogy a tehetség önmegvalósítási igényt is jelent. Mi végül is ennek adtunk teret. A Fellow-k pedig megdöbbentően gyorsan nőttek fel ehhez a szituációhoz, még a legfiatalabbak is.

Bitport: Nem féltek attól, hogy a szabadságnak ez a foka visszaüt, és szétforgácsolódnak a sok lehetőség között a Fellow-k?

Cs. P.: Ez nem volt egy iskola. Azaz ebben a programban nem volt olyan készre szabott tudás, amit feltétlenül át akarunk adni. Az alaplapállásunk volt, hogy a kínálat egy jelentős része valószínűleg „nem fogja meghatni” a Fellow-kat, éppen a kiemelkedő tehetségük miatt. Gondoljunk csak bele. Az ország legjobbjai között lévő emberek a legtöbb számunkra "újdonságra" csak halálra unják magukat. Nagyon nehéz ilyen embereknek olyan újat mutatni, ami tényleg lázba hozza őket. Az alap célkitűzés ezért az volt, hogy ha a program tud legalább egyetlen egy meghatározó élményt nyújtani egy egész év alatt, akkor már elérte a célját. A Fellow-k visszajelzései alapján úgy gondolom, hogy ezt a célt sikerült is elérnünk. Bár ez egészen minimalista célkitűzésnek hangzik, ha jól belegondolunk, egy ember életében legfeljebb öt-hat olyan meghatározó élmény van, amely valóban átalakította az életét.

Egyértelműen bevált az az újítás, hogy a több mint ötszáz felkínált programból a Fellow-knak kellett kiválasztaniuk azokat, amikre szükségük volt. Az persze okozott némi fejtörést, hogy miként tartsuk mederben a személyes programokat. Végül erre találtuk ki a talentum rendszert, egy virtuális fizetőeszközt, amivel a Fellow-k "fizettek" a programokért. Mivel a talentumok természetesen nem álltak rendelkezésre korlátlanul, a Fellow-knak meg kellett tervezniük az éves programjukat. A programot bármikor módosíthatták, de arról mindig saját maguknak kellett dönteniük. Talentumot persze lehetett "keresni" is. Aktív részvállalással a programban, másoknak való segítéssel, pl. a huszonéves Fellow-k esetén a tizenéves Fellow-k junior mentorálásával. Sok Fellow igen aktívan élt az önkéntes munka élménybővítő, tehetség-tőke növelő lehetőségével.

Ez az útkeresés talán a Templeton Program legnagyobb hozadéka: megtanította a Fellow-knak, hogy merjenek próbálkozni, döntsenek felelősen, és ha értékes emberekbe befektetnek, akkor vissza is kapnak ezért sokmindent.

Bitport: A kiválasztásnál a kognitív képességeket vizsgálták. De az volt az érzésem, hogy a program legfőbb erőssége az volt, hogy pozitív gondolkodási mintát adott számukra, és kockázatvállalásra serkentette őket.

Cs. P.: Ez valóban nagyon fontos volt! A pozitív életszemlélet legalább ötven éve tehetséggondozási alapelv, hiszen pozitív, elfogadó környezetben gyorsan képes kibontakozni a tehetség, legyen az bármilyen szintű és jellegű.

A Templeton World Charity Alapítvány azonban a támogatás feltételéül szabta, hogy kognitív tehetségeket kell választani a programba. Ez némileg ellenmondásos helyzetet teremtett: mi a csudának fejlesszem a kognitív tehetségét annak, akit eleve azért választottam ki, mert messze az átlag fölött vannak a kognitív képességei? Nyilván fejleszthető még ez is, de ugyanakkor ott voltak azok a képességek, amelyekben egy adott Fellow gyengébb volt, és amelyek akár akadályává is válhattak az értelmi továbbfejlődésüknek. Például ha gyengék a szociális képességeik, vagy rossz az önértékelésük, vagy nem elég bátrak... Ha ezeket a szűk keresztmetszeteket tudjuk kicsit tágítani, akkor a kognitív tehetség már tud tovább épülni.

Mindezt azért is fontos hangsúlyozni, mert nem a magyar tehetséggondozás vesszőparipája a kognitív tehetségek segítése. Bajor Péter, a MATEHETSZ (Magyar Tehetségsegítő Szervezetek Szövetsége) ügyvezető elnöke a záró tájékoztatón ezért is mondta, hogy a manuális tehetségeket segítő programokat is indít a MATEHETSZ a Tehetségek Magyarországa programon belül. Bár hajlamosak vagyunk a tehetség fogalmát leszűkíteni a kognitív képességekre, nagyon is szüksége lenne az országnak például tehetséges szakmunkásokra vagy eladókra az üzletekbe. Ezek a szakmák is tehetséget, méghozzá sajátos tehetséget igényelnek!

Bitport: Milyen időtávban válik láthatóvá a program szélesebb körű hatása?

Cs. P.: Még azt is nagyon nehéz mérni, hogy a résztvevőkre hogyan hatott. Volt a legelején olyan kísértés, hogy egy tudományosan megtervezett, visszamérhető programot alakítsunk ki. Ez mondjuk olyasmit igényelt volna, hogy válasszuk ki a legjobb hatszáz kognitív tehetséget, véletlenszerűen osszuk őket két csoportba, az egyik csoport kap segítséget a másik meg nem. Így lehetett volna mérni az előrehaladást tudományos igénnyel, precízen. Node könyörgöm! Egy ilyen program nem lett volna igazságos, nem lett volna fair. Nem is csináltuk meg, azaz inkább feláldoztuk a "mérés mindenhatóságát" azért, hogy többet, és igazságosabban tudjunk segíteni kiemelkedően tehetséges embereknek. Azt azonban tervezzük, hogy egy-két év múlva – és remélem öt-tíz év múlva is – visszanézzük a Fellow-kat, hogy a pályájuk alakulására hogyan hatott ez a program, kimutatható-e a hatása.

Személyes tapasztalatom egyébként az, hogy legalább tíz éves időtáv kell ahhoz, hogy értékelhessük a hatást, hiszen sokszor a nagyon nagy tehetségű emberek is óriási vargabetűkkel jutnak el tehetségük kibontakoztatásáig.

Bitport: Számít ön a Templeton Program olyasfajta továbbgyűrűzésére, mint ami a 90-es években az ön által elindított Kutató Diákok Egyesületénél bekövetkezett?

Cs. P.: Természetesen! Nagyon bízom abban, hogy a Fellow-k tovább tudják vinni ezt a szellemiséget. De ott van mögöttük a MATEHESZ is, amely több mint tíz éve stabil keretet ad ennek. Tud segíteni például abban, ha egy közösségszervező Fellow más élethelyzetbe kerül, és nem tudja továbbvinni az általa elindított kezdeményezést, akkor a MATEHETSZ tud katalizálni egy másik Fellow-t, hogy vigye tovább azt az ügyet.

Ezért is támogattuk a program során a Fellow-k közösségen belüli hálózatokat erősítő projektjeit. Arra biztattam a kollégáimat, hogy ne csak a "váltsuk meg a világot együtt" projekteket szeressék-támogassák, hanem a "fagylaltozzunk közösen" vagy "gördeszkázzuk körbe a városunkat" jellegűeket is, mert minél több ilyen közösség alakul ki, és minél több közösség tagja valaki, annál valószínűbb, hogy a "váltsuk meg a világot" projekt sem marad gazdátlanul.

Bitport: A MATEHESZT nem is engedi el a Fellow-k kezét?

Cs. P.: Ez egy izgalmas kérdés. Egyfelől van egy ilyen szándék, de az is nagyon fontos, hogy maga a program február végén befejeződött. Az egy év alatt adtunk egy nagy adagot a Fellow-knak önállóságból. Most akkor tessék ezzel élni! Az Élet nem arról szól, hogy fogják az ember kezét. Néha rá kell tudnunk hagyatkozni a minket támogatókra, néha viszont önállónak kell lenni. És néha ezt az önállóságot generálni kell, azaz "ott kell hagyni" a tehetséget a placc közepén, hogy kipróbálhassa az erejét. Ez történt most, amikor befejeztük a programot.

Bitport: A Templeton Programnak egy alprojektje, a Nebraska Starry Night program a hátrányos helyzetű tehetségek azonosítására és gondozására szolgált. Mit tudott elérni egy ilyen meglehetősen szűk forrásból gazdálkodó program?

Cs. P.: A "Nebraskai csillagos ég" program egy kísérleti program volt. Az 5-8 éves gyerekeknél nem lehet hatékonyan mérni tesztekkel a tehetséget, a hátrányos helyzetűek körében pedig különösen nem, hiszen az írási-olvasási készségük nagyon alacsony szintű. Ezért értő kollégáim hosszabb ideig figyelték, hogy csinálnak-e a gyerekek valami különlegeset, kreatívat. Ha egy gyereknél rendszeresek az ilyen tevékenységek, akkor bízhatunk abban, hogy ő egy tehetségígéret.

Az mindenképpen eredmény, hogy kiderült, működőképes a módszer. És remélhetőleg lesz folytatása is, hiszen az európai uniós forrásokból gazdálkodó Tehetségek Magyarországa program 2020-ig, a parlamenti döntéssel létrehozott Nemzeti Tehetség Program pedig 2028-ig folytatódik.

A MATEHETSZ-nek egy kezdeményezése, a csibÉSZtúra oldal, melyen egyszerűbb játékokat lehetett játszani, szintén segített a hátrányos helyzetű tehetségek felfedezésében. Emellett a folyamatosan bővülő magyar és európai tehetséghálózat is alkalmas arra, hogy a hátrányos helyzetű térségekben javítson a tehetségek esélyein.

Bitport: Lát arra szándékot, hogy az önök programjainak tapasztalatai a közoktatás részévé váljanak?

Cs. P.: Az oktatási törvények – a közoktatási és a felsőoktatási egyaránt – tartalmazzák a tehetséggondozást. A tankerületi igazgatók többsége érdeklődik aziránt, hogy az ő területükön mit lehet kezdeni a tehetséggondozással. A Templeton Program megteremtette a tehetséges gyermekek szüleinek összefogását. Ezért sokrétű igényt és nyomást érzek arra, hogy a tehetséggondozás kerüljön be az oktatási rendszer mindennapi feladatai közé.

Ezért a célért a civil szervezetek, köztük a MATEHETSZ és tagszervezeti, sokat tettek és tehetnek. A MATEHETSZ például az elmúlt tíz évben kiképzett több tízezer pedagógust arra, hogy miként segíthetik a tehetségeket iskolai keretek között. Ez a tudás nem veszik el.

A Templeton Program pedig példát mutat arra, hogy ha valakinek a lehetőségei elfogytak a tehetséggondozásra, akkor vannak az országban olyan kollégák, akiknek át lehet adni a tehetséges gyerekeket. Én ezt nagyon fontos üzenetnek tartom. Segíthet abban, hogy a "tanár mindenhatóságára épülő iskola" átalakuljon. Ha egy diák jobb a tanárnál, akkor azt a tanár ne a tekintélye csorbításának élje meg, hanem élete legszebb pillanatának. Hiszen végre tehetségre lelt!

A "muszáj" megöli a tehetséget, a kivételes tehetséget pedig végképp.
  Csermely Péter előadást tart az egyik Templeton Talks rendezvényen

Bitport: Ez nagy kihívás lehetett a Templeton Programban a mentoroknak is. Bennük van igény arra, hogy továbbra is segítsék a program során mentorált fiatalokat?

Cs. P.: Nagyon is! Több mentor is megkeresett, hogy szívesen folytatná. Így kitaláltuk az Európai Tehetségsegítő Hálózat mentori programját, amely néhány hete indult. Ennél alapszabály, hogy a tehetségek csak egy másik országból kaphatnak mentort. Ahhoz, hogy ez gyorsan beinduljon, a fiatal tehetségeknek is mozgósítaniuk kell magukat, hogy mentorokat találjanak más országbeli társaiknak.

Bitport: Említette, hogy több olyan módszertani újítást dolgoztak ki a Templeton Program – mind a kiválasztáshoz, mind a képességfejlesztéshez –, amely egy új modellé állt össze.

Cs. P.: A modellnek az a lényege, hogy nem modell. Egyrészt nem is volt időnk arra, hogy kidolgozzunk egy teljes konzisztens modellt. Ehhez legalább száz változatát kellett volna kipróbálni húsz év alatt. Inkább azt mondanám, felvázoltunk néhány ötletet. Másrészt ezekből az ötletekből némelyik nagyon bejött, némelyik pedig egyáltalán nem jött be. De ha modell nincs is, van benne – hadd játsszak a szóval – egy sor modul, amelyekből mások tetszés szerint szemezgethetnek. A nemzetközi visszajelzések azt mutatják, hogy a kollégák is így viszonyulnak ehhez.

Szomorú is lennék egyébként, ha ez egy merev modellé válna, amelyben muszáj bizonyos elemeket végigcsinálni. A "muszáj" ugyanis megöli a tehetséget, a kivételes tehetséget pedig végképp. Ott sincs modell. Ott egyéni utak vannak.

Bitport: Ez az egy év a változásról, a fejlődésről szólt a program résztvevőinek. Ön mit visz magával a programból?

Cs. P.: Bár nem voltam benne a napi folyamatokban, mivel az erre szánható időm jelentős részét lekötik az Európai Tehetséggondozó Tanáccsal kapcsolatos feladatok, sok olyan személyes élményem volt a Fellow-kkal, ami mélyen érintett. Ritka ugyanis, hogy az ember ennyire tehetséges emberekkel tud találkozni.

Hatása pedig remélhetőleg tartós lesz, hiszen jelenleg is több mint tíz Fellow-val állok folyamatos kapcsolatban, és – reményeim szerint – maradok is az elkövetkezendő években. 58 évesen úgy érzem, hogy nagyon-nagyon sok még a fejlődni, tanulnivalóm. És ebben a Fellow-k igen sokat tudtak és tudnak segíteni nekem.

(Fotók: Tehetség.hu)