Ahogy a nagy dél-koreai társaságok között egyre inkább elterjednek azok a gyakorlatok, amelyek mesterséges intelligenciával segítik a döntéshozatalt az állásinterjúk során, az álláskeresők körében is egyre fontosabb téma, hogyan érdemes kezelni (vagy adott esetben átverni) a robotokat. A Reuters hétfői összeállításából kiderül, hogy az ottani álláspiacon a helyi óriásvállalatoknak meghatározó súlyuk van, közülük pedig a legfrissebb adatok szerint már minden negyedik helyen bevezették vagy nemsokára bevezetik az MI-alapú interjúztatást. A cikkben megszólaló munkakeresők minimum kényelmetlennek érzik, hogy robotokkal szemben kell zöld ágra vergődniük, miközben fogalmuk sincs, hogyan kellene felkészülniük az új típusú megmérettetésekre.

Ahogy arról tavaly ősszel mi is írtunk, a szóban forgó technológiák több tízezernyi arcképet és lingvisztikai mintát tartalmazó adatbázisokra épülnek, és nem csak Dél-Koreában, de világszerte – így Európában is – lassan használatba veszik őket. A munkaadói oldalon mindig hangsúlyozzák, hogy csak döntéstámogató eszközökről van szó, vagyis nem a mesterséges intelligencia határozza el saját hatáskörben, hogy melyik jelentkező kapja meg az adott pozíciókat. Ezzel együtt az új rendszerek bevonásától azt várják, hogy azok megbízható előrejelzéseket adjanak a jelöltek jövőbeni teljesítményéről, főként pedig felgyorsítsák az interjúztatást, így nehéz elhinni, hogy az MI-alapú szűréseket gyakran és érdemben bírálnák felül.

Az úgynevezett "automation bias" más területeken és nyilván itt is egy létező jelenség, ami akár abban is megnyilvánulhat, hogy az emberek hajlamosak jobban hinni a gépektől származó információnak, mint más embereknek vagy akár a saját szemüknek. A Reuters riportja ugyanakkor kiemeli, hogy a másik oldalon is tapasztalható a mesterséges intelligenciával kapcsolatban sokszor emlegetett probléma: mindazok, akikre az algoritmusok döntései vonatkoznak, nem igazán értik azok működését. A cikk egyik szereplője kifejti, hogy értelmetlennek tartja az MI-vel folytatott interjúkra való készülést, és reménytelenséggel tölti el, hogy a rendszer mindent leolvas az arcáról. Mások viszont beneveznek az egyre népszerűbb tanfolyamokra, amelyek éppen az ilyen helyzetekre trenírozzák őket.

Túl gyorsan vezetik be az újdonságokat?

A hírügynökség szerint az ilyen kurzusok egyre népszerűbbek, és már 100 ezer dél-koreai won (nagyjából 26 ezer forint) befektetésével hozzá lehet jutni a gyorstalpaló háromórás csomagokhoz. Ezekből már kiderülnek az olyan alapvetések, mint például az, hogy aki csak a szájával mosolyog, de a szemével nem, az fenn fog akadni a gépi arckifejezés-elemzésen. Mivel Dél-Koreában tízből nyolc diák amúgy is jár valamilyen kiegészítő vagy felkészítő oktatásra (cram school) az alapértelmezett képzések mellett, és mivel a legfiatalabbak 20-25 százaléka nem is jelenik meg a koreai munkaerőpiacon, az ilyen szolgáltatások eleve sokmilliárd dolláros üzletet jelentenek arrafelé – kézenfekvő, hogy ezek kínálatában a mesterséges intelligencia is megjelent.

A Reuters riportjában a dél-koreai pályázók elmondják, hogy a mesterséges intelligencia nem teszi fel természetes módon a megszokott személyes kérdéseket, ami eleve kényelmetlenné teszi ezeket az interjúkat. Ehelyett a jelentkezők arcát vizsgálja, olyan érzelmek után kutatva, mint akár a félelem vagy az élvezet, és statisztikai módszerekkel elemzi az általuk használt szavakat, miközben azok éppen bemutatkoznak. Ezt követően a gép simán feltesz valami olyan kérdést, hogy az illető mit tenne, ha látná, hogy egy üzleti úton a főnöke céges kártyával vásárol magának ajándékokat; ugyancsak általános a "gamification", vagyis a játékelemek alkalmazása az alkalmazkodó- és problémamegoldó képesség vizsgálatára, sokszor olyan kérdésekkel, amelyekre nem is létezik helyes válasz.

A The Telegraph tavalyi beszámolója mindezzel kapcsolatban kitért rá, hogy még a 15 perces beszélgetések során 25 ezer adatponttal operáló programok sem feltétlenül képesek jól értékelni az emberi beszédet vagy testbeszédet, ami nyilvánvaló módon hátrányosan érinti a normáktól ilyen-olyan okból eltérő jelentkezőket. Erre szélsőséges példa a neurodivergens emberek felvétele, akiknek változatos tehetségét egyre több vállalat és szervezet próbálja valamilyen módon kiaknázni, de adott esetben már az idétlen "hol látod magad öt év múlva" kérdéseken is elbuknak egy felvételi folyamatban. Az is kérdés, hogy a rendeszereket milyen adatkészleteken tanítják, ebből ugyanis egyenes út vezet az egyoldalú és elfogult működéshez. Ilyen értelemben a gyakorlati problémákat manapság nem a szuper okos, hanem a szuper buta MI-rendszerek jelentik.