Amikor a hazai IKT ipar munkaerő-problémáiról esik szó, mindig felmerül az elvándorlás kérdése. A legjobb IT-szakembereink elmennek külföldre dolgozni – mondják a munkaerőpiaci felméréseket végző szakemberek. Amikor pedig az okokat keresik felmerül, hogy azért mennek, mert ott többet fizetnek, mert jobbak a karrierlehetőségek, mert jobbak az életkörülmények, mert...

De sokan vissza is jönnek, és erre is vannak mindenféle okok: mert itt van a család és a barátok, mert kiderül, hogy nem is lehet sokkal többet keresni, vagy ha igen, akkor a többletet elviszi az, hogy drágább az élet, a karrierlehetőségeknek külföldön ugyanazok a korlátai, mint itthon és így tovább.

Megkerestünk hét szakembert, akik kipróbálták magukat külföldön – közülük ketten haza is tértek –, hogy történetükön keresztül bepillantást kaphassunk abba, ami a felmérések számai és grafikonjai mögött van. Arra voltunk kíváncsiak, hogy mi hajtotta őket, hogy külföldön keressék a boldogulásukat, mit vártak és mit találtak. A hazatértektől azt is megkérdeztük, hogy mit hoztak magukkal külföldi munkahelyükről.

Ádám vagyok, hét éve dolgozom Ausztráliában

Akár itthon is komoly karriert futhatott volna be. Dolgozott egyetemi spin-off cégben fejlesztőként, kutatóként, de a piacon is számtalan lehetőség közül választhatott. Belekóstolt a szakírói munkába, komoly nevet szerzett magának provokatív megközelítésű publikációival. Kalandvágya azonban messzebb hajtotta: hét éve döntött úgy, kipróbálja magát külföldön. Végül sok összetevő eredőjeként Ausztráliát választotta otthonául.

Érdekes módon ebben azonban nem az elérhető jövedelem játszott szerepet. Mint írja, Magyarországon kifejezetten jól lehet (és már hét éve is lehetett) keresni az informatikai szakmákban. Azóta szerinte annyiban javult is a helyzet, hogy már egyre kevésbé van szükség ún. "szürke" megoldásokra, hiszen egyszerűen működik az adózott és bejelentett bér. "Karrier szempontjából is jó otthon maradni. Aki tehetséges, annak szívesen adnak gyorsan olyan feladatot, amihez a munka közben kell felnőnie, hiszen mindent a lehető legkevesebb erőforrással kell megoldani."

"A mi döntésünkben a jövőkép játszotta a döntő szerepet. Egészen pontosan az, hogy nem akartunk olyan országban lakni, ahol mindenki mogorva, ahol a lezárt tárolóból ellopnak egy 20 ezer forint értékű biciklit, mert a szakadék a középosztály és a szegények között rémisztően nagy. Nem akartunk olyan országban gyereket vállalni, ahol nem lehet tudni, hogy a gyerek milyen körülmények között fog felnőni, lesz-e nyugdíja, lesz-e független egyetem, ahol tanulhat."

A klíma jó, de a munkakeresés nehézkes

Ádám – ahogy egy korábbi interjúalanyunk, Dávid – nem egyedül vágott bele, hogy új országban építsen egzisztenciát. Barátnőjével a kiköltözés előtt sokat utazott. Ausztráliában is többször megfordultak. Ezek azonban terepfelmérésnek semmiképpen sem nevezhetők – még talán annyira sem, mint Károly vancouveri kirándulása –, hiszen kiköltözésük előtt pár hétnél hosszabb időt soha nem töltöttek a kontinensen.

Az, hogy Ausztráliát választják, nem volt triviális. Három másik ország is szóba került, amikor terveztek: Anglia, az Egyesült Államok és Svájc. Ami Ausztráliában megfogta, a hangulat. Az, hogy miközben végtelenül nyugodt az élet tempója, mégsem unalmas.

"Itt alapjában mindenki jó kedvű, nyugodt, és ami nagyon fontos, van jövőkép. Megvallom őszintén, emellett nekem az is sokat számít, hogy itt Sydneyben állandóan jó az idő, kilenc hónap a nyár, de a három hónapig tartó tél is legfeljebb hűvösnek mondható. Az sem elhanyagolható, hogy gyakorlatilag mindenhol kiváló a közbiztonság."

Ugyanakkor a munkakeresés közel sem egyszerű. Az elején szinte sohasem sikerül úgy, olyan állásban elhelyezkedned, ahogy tervezed – írta ezzel kapcsolatban. Ő sem válogathatott, hiszen az itteni tapasztalatai ott nem sokat jelentettek. Elhelyezkedett az első olyan cégnél – függetlenül a munka minőségétől –, amely felvállalta azt a rizikót, hogy friss bevándorlót alkalmaz. Ezen azonban Ausztráliában mindkét fél nyert. "A cégek azt nyerik, hogy a piaci árnál jóval olcsóbban kapnak jó munkaerőt, én meg azt, hogy bele tudok rázódni a helyi szakmába." Ádámnak is így telt az első egy-másfél éve. Utána azonban már a helyi referencia birtokában könnyen talált képzettségének és szakmai szintjének megfelelő munkát.

Van pénz az iparágban

Az ausztrál IT-világ Ádám szerint nagyon más, mint Magyarországon. Szeret sarkosan fogalmazni, ebben is elég markáns álláspontot képvisel: "Magyarországon alapjában kétféle cég létezik – leszámítva az itt dolgozó, fejlesztőközpontokat fenntartó multikat: az egyik csoport az állami szektornak dolgozik, és milliárdokért fejleszt használhatatlan rendszereket; a másikba a kis-közép méretű IT-cégek tartoznak, melyek az utolsó fillérből is kihozzák a maximumot. Ez utóbbi egy virulens startup-kultúrában igazi kincs, de azt azért nem nevezném egészséges IT-piacnak, ha csak ez a két csoport létezik. Az éppen-hogy-működik típusú rendszerek fejlesztéséből ugyanis nem sokat lehet tanulni, nem nagyon lehet továbblépni" – írja ezzel kapcsolatban.
 

Persze az ausztrál helyzetben is vannak furcsaságok. "Itt, hasonlóan sok más fejlett országhoz, jellemzően van pénz IT-beruházásokra, ezért az IT kifejezetten drága is. Érdekes, hogy az alkalmazottaknak csak korlátozott feladatkörük van – nagyon ritka az, hogy valakire több felelősséget bíznak, mint amennyit a feladata elvégzéséhez feltétlenül kell." Azaz senkitől sem várnak világmegváltást, csak azt, hogy végezze el jól a feladatát. (Hasonló hozzáállásról számolt be sorozatunk első részében a Kaliforniában dolgozó Tamás is.) "Mivel az embereknek nem kell megszakadniuk a napi munkában, van arra idejük – és pénzük is –, hogy kövessék az IT legfrissebb trendjeit, például hogy hogyan kell használható felhasználói felületeket tervezni és így tovább."

Csapatmunka van, a héroszokra máshol van szükség

"Ugyanakkor számomra az otthoni tapasztalatok után csalódást is okozott, hogy mennyire korlátozottak a döntési lehetőségeim. Otthon kifejezetten nagy volt a felelősségi köröm, és gyakorlatilag szabadon dönthettem projektekről, az ahhoz szükséges munkaerőről és így tovább. Kizártnak tartom, hogy itt ez valaha is előforduljon. Hozzá kellett szoknom, hogy ha mindenki jól él, és mindenkinek van munkája, akkor egyetlen személy nem annyira fontos a gépezetben."

Ez egyébként a szakmai beilleszkedésnél is nehézséget okozott. Szintén nehezen birkózott meg a magyartól nagyon eltérő munkahelyi kultúrával, ahogy ő fogalmaz: a kommunikációban a direktség hiányával. "Egy munkahelyen sokkal fontosabb, hogy valaki csapatjátékos legyen, mint az, hogy jól megmondja az igazat. És ez a követelmény nagyon erős, függetlenül attól, hogy valakinek adott esetben igaza van-e."

Ezzel függ össze a magyar és az ausztrál vállalati kultúra közötti különbség is. A magyar túlságosan is személyközpontú, míg az ausztrál a csapatmunkára épít. Az előbbinek az a tagadhatatlan előnye, hogy egy nagyon jó szakember óriásit tud lendíteni a dolgokon, ám fordítva is igaz: egy elhibázott kinevezésnek katasztrofális következményei lehetnek. Ezzel szemben Ausztráliában az egyénnek nincs ekkora súlya, a legtöbb cég eleve úgy van felépítve, hogy egy-egy személy hatóereje sokkal kisebb a cég egészére. Így a kiemelkedő munkatársak ugyan nem alkotnak óriásit, de a nagyon rosszak sem tudják romba dönteni az építményt – írja Ádám.

Az emberi tényező

Aki Ausztráliában szeretne dolgozni, jó, ha felkészül olyan apróságokra például, hogy az emberek sok esetben kifejezetten kerülik a szemkontaktust, nehogy kapcsolatba kelljen valakivel lépni – bár ez Ádám szerint inkább csak a Sydneyben élőkre jellemző. "Például a liftben mindenki úgy tesz, mintha senki más nem lenne ott, hiába állnak egymás személyes zónájában, nem akarnak tudomást venni egymásról. És hát az is nehéz – bár nem lehetetlen –, hogy olyan társaságot találjon az ember magának, akiket a sörözésen, a rögbin és a kerti sütögetésen kívül más is érdekel."

Arra a kérdésre, hogy tervezi-e, hogy valaha is visszatér Magyarországra, tőle kaptuk a legegyértelműbb elutasítást. "Sokat gondolkoztam, hogy erre hogyan is válaszoljak, de a legjobb válaszom az, hogy: nem, soha."