Valóban szívvel-lélekkel dolgoztatok itt – mondta Mark Zuckerberg, majd elbocsátott kb. 11 ezer embert. A szituáció ismét felhívja a figyelmet arra, hogy a vállalat nem szereti viszont az alkalmazottait; még akkor sem, ha ők sokat adnak neki magukból, tudásukból, lelkesedésükből, lojalitásukból.

A Szilícium-völgy nagy elbocsátási hulláma (Inteltől a Microsofton át a Salesforce-ig) hosszú konjunkturális időszak után következik. És bár a vállalatok egy ideje sokat szeretnek beszélni a munka és a magánélet egyensúlyáról, valójában a közhangulat jó ideje az, hogy az ember a munkájának él, és szerves része az identitásának, hogy melyik vállalat alkalmazottja. A vállalati kampuszok óvodái, az ingyenes mosodai szolgáltatások és étkezési lehetőségek a vállalat – és a felső vezetés – nagylelkűségét és nagyszerűségét volt hivatott hirdetni, pedig valójában ez is annak az eszköze volt, hogy még intenzívebben benyomuljanak alkalmazottaik életébe, akik így akár a rendes munkaidőn túl is hajlandók voltak dolgozni.

A Recode témával foglalkozó cikke idézi a megjelenés előtt álló The Good Enough Job szerzőjétől, Simone Stolzoff San Francisco-i újságírótól azt a nem túl eredeti megállapítást, hogy a technológiai cégeknek bizonyos értelemben hasonló a szerepe egyes munkavállalók életében, mint amilyen korábban a közösségé vagy az egyházé volt. Ezért sok vállalat azzal a (valószínűleg hazug) retorikával csábítja magához az embereket, hogy életük legjobb munkáját végezhetik, és megváltoztathatják a világot.

Mindebből legfeljebb annyi igaz, hogy az ember igenis sok örömet találhat a munkájában, de nem szerencsés, ha ez az érzés a vállalat szeretetével is párosul, utóbbi ugyanis biztosan egyoldalú lesz. Le kellene számolni azzal, hogy minden bizalmunkat a bennünket foglalkoztató cégbe vetjük, mondta egy HR-tréner a lapnak. Szépen hangzik, amikor a vállalatvezetők arról beszélnek, hogy első az ember, de vállalat üzlet, és mindent annak rendelnek alá.

A hosszú béke alatt eltűnnek a háborús skillek

A Layoffs.fyi elbocsátásszámlálója már 120 ezer ezer környékén jár: ebben az évben ennyi embert bocsátottak el technológiai cégek az USA-ban. A szám a szektor több millió foglalkoztatottjához képest nem drámai. Ám az egyén nagyon is annak élheti meg, hiszen a felmondó levél több mint egy évtized nyugalom után érkezik – derült égből villámcsapás. A technológiai ipar dolgozói hozzászoktak a stabilitáshoz. Arra pedig biztosan nem számítottak, hogy úgy lehet több ezer embert utcára tenni, ahogy azt Elon Musk a Twitternél csinálta.

A vállaltok többsége persze igyekszik kulturáltan, világos feltételek mentén végigvinni a leépítést – Zuckerberg még azt is a Meta-alkalmazottak elé tárta, hogy milyen egyéb költségcsökkentéssel próbálkoztak, hogy minél több munkahelyet mentsenek meg. De ettől még a tény marad tény: a vezetők felelőtlensége a dolgozókon csattan (Zuckerberg is magára vállalta a felelősséget, de nem ő mondott le). A Meta egyébként még így is durván nyereséges, azaz akár azt is megengedhetné magának, hogy a gazdasági visszaesés ellenére is megtartson embereket. De az rosszat tesz a profitrátának, ami elriasztja a részvényeseket... (A vállalat legnagyobb részvényese maga az alapító.) Az elbocsátások hírére egyből felfelé indultak a papírok: a november 3-i 89 dollár alatti szintről múlt hét végére 112 dollár fölé emelkedett az árfolyam. Ez azonban kevés vigasz azoknak, akik a megélhetésük elvesztésével fizetnek azért az emelkedésért.

És itt visszatérhetünk a kiinduló ponthoz: a munkaviszony egy szigorúan tranzakciós kapcsolat. Az alkalmazott dolgozik (remélhetőleg olyan területen, amihez ért és esetleg még élvezi is), amiért a vállalat fizet. Minden más csak púder.

Akit tehát megúszta az első vihart, ami az elmúlt hetekben végigsöpört a technológiai szektoron, gondolja újra viszonyát a munkahelyével. Frissítse önéletrajzát, valamint cégen belüli és kívüli szakmai kapcsolatait – még akkor is, ha nem keres új állást. Így nem éri készületlenül, ha rákényszerül a keresésre, és az elbocsátás is kisebb megrázkódtatást okoz.