Talán nincs is olyan művészeti ág, melynek művelői ne tiltakoztak volna az elmúlt években a mesterséges intelligencia használata ellen. Bár a tiltakozások többségének van egzisztenciális háttere is, túlzás lenne csak valamiféle luddista technofóbiát látnunk bennük. Színészek azért kampányolnak, hogy tiltsák be MI-vel generált képmásuk jogosulatlan felhasználását. A szinkronszínészek a hangjukhoz való jogukat (és az azzal kereshető kenyerüket) féltik. A zeneiparban szintén okoz némi felfordulást, hogy MI-vel is lehet elfogadható minőségű zenélt generálni. Az MI betette a lábát a filmvilágba, az írók pedig rendszeresen tiltakoznak, hogy műveik felhasználásával MI-generált "irodalmi" alkotások árasztják el az Amazont.

És ezek csak szórványos példák az elmúlt néhány évből.

MI kontra józan ész

A legfrissebb (mini)botrányt a Commonwealth Short Story-díj szolgáltatta. A díjról jelen esetben elég annyi, hogy az elismerésre a hajdanvolt dicsőséges brit birodalom országainak azon szerzői pályázhatnak, akik valamilyen okból nem jutnak publikációs lehetőségekhez.

Az olvasók szerint az idei díjazottak egyike, Jamir Nazir trinidadi író MI-generálta novellával pályázott. A pályaműveknek publicitást biztosító Granta irodalmi magazin (fontos, hogy nem bírálja a műveket, csak vállalja megjelentetésüket!) az olvasói véleményekre reagálva megvizsgáltatta a szöveget az Anthropic Claude-dal, amely annyit állapított meg, hogy a szöveget szinte biztosan nem emberi segítség nélkül írták. A szerző kategorikusan tagadta, hogy használt volna MI-t, és azt állította, hogy a történetet gyermekkori emlékei ihlették.

A Financial Times egyik rovatvezetője, Stephen Bush szintén elolvasta a novellát. Őt arra emlékeztette, amikor kamaszkorában Dashiell Hammett és Raymond Chandler stílusában próbált történeteket farigcsálni a maga meglehetősen gyermekded módján. Bush sem állítja tehát, hogy a szöveget MI-írta volna, de a szövegben egy sor olyan mondatot talált, aminek tényszerűen se füle se farka, és első blikkre legalábbis gyanús, hogy MI generálta.

Az ontológiai fordulat

Bush szerint azonban nem is az a lényeg, hogy ki vagy mi írta a szöveget, hanem az, hogy ember döntött-e arról, hogy a novella érdemes a díjra. Nehéz elképzelni, hogy az egész Karib-térségből ez lett volna a legjobb írás, már ha "a többi pályamű nem használati utasítás vagy egy teljes regény volt". Az a kérdés, hogy a díjazott művet részben vagy egészében MI írta-e, szerinte jóval kevésbé fontos, mint az, hogy az emberi intelligenciánk szerint jó szöveg vagy sem. Kivált-e például érzelmi reakciókat, esetleg katarzist? Egy szöveg ugyanis attól még nem válik "nem műalkotássá", hogy promptok segítségével hozták létre mondatról mondatra, amíg minden szó a helyére került a szerző szándéka szerint.

Busht sokkal jobban aggasztja az, ahogy a Granta kiadó a helyzetet kezelte: nem szerkesztői ítélőképességére hagyatkozott a szerzőség eldöntéséhez, hanem a Claude-hoz fordult. A döntéshozatal ugyanis az emberi lét fontos része, legyen szó esztétikai vagy etikai kérdésekről, és ehhez mindenekelőtt a saját ítélőképességünket és képzelőerőnket kell mozgósítanunk, mondja Bush, aki egyfajta új kreatív eszközként tekint a generatív MI-re.

Az ember alkot, a gép kivitelez

Hasonló problémákat vet fel egy magyar író, Podmaniczky Szilárd egyik nyilvános Facebook-posztjában. Megosztott egy képet (cikkünkhöz is azt használtuk illusztrációként) az alábbi szöveggel: "Az eddigi talán legszebb festményem. A címe: Fáslitekerők."
 

Podmaniczky Szilárd: Fáslitekerők (Forrás: Facebook)

Egy hozzászóló rákérdezett a szerzőségre, amire Podmaniczky így válaszolt: "Az AI-val készítek festményeket, kézügyességem nincs, de a képeket látom. Ami a legnehezebb, úgy beszélni a képről, hogy valóban az szülessen meg, amit elképzelek, tkp. föl kell ismerni azt a függvényt, ami a nyelvi-képi transzformációt végzi, és akkor még mindig nem biztos, hogy a kész kép elemeinek összhatása képes megjeleníteni pl. a szelídséget vagy az időtlenséget. Nagyjából hatvan éve vágyom arra, hogy a gondolataimban megszülető képeket megjelenítsem, amik eddig eszköz híján egyszerűen elmúltak, de most lett eszköz, és mert azt látom a képen, amit hosszú, kiállítótermekben töltött idő után láthatok, ezért merem a festményemnek nevezni, ahhoz hasonló élménynek, amit az írott munkáim adtak eddig."

A Bush és Podmaniczky által felvetett probléma közel sem új, legfeljebb annyiban, hogy az MI egyszerre érint minden kreatív tevékenységet. Ahogy ma sok alkotó eszközként tekint a mesterséges intelligenciára, úgy tekintettek a hangrögzítő és hanggeneráló eszközökre hangszerként egy 20. századi zenei irányzat, a Musique concrète követői. Míg az irányzat legjobbjai Philip Glasstól és Karlheinz Stockhausentől a magyar Ligeti Györgyön (2001 Űrodüsszeia) át a Pink Floydig izgalmasabbnál izgalmasabb zenéket hoztak létre az új elektronikus eszközök kreatív használatával, a többség megmaradt rádió-, illteve manapság már streaminghallgatónak, és maximum mások produkciójának a rögzítéséig jutott.

Amit pedig emberi beavatkozás nélkül generált szövegeket illeti, azok legjobb esetben is valaminek talmi másolatai lesznek, vagy hogy a zenét se hagyjuk ki, háttérzajként használt elevator musicként "hasznosulnak".

Már ha így lesz...