Érdekes/izgalmas/morbid (a megfelelő aláhúzandó) (gondolat)kísérletbe kezdtek kutatók. Olyan betegek MI-vezérelt digitális ikrét építenék fel, akik képtelen arra, hogy például döntsenek orvosi kezelésük folytatásáról vagy annak leállításáról.

Amikor bevonulunk egy egyszerű műtétre, az orvos tájékoztat bennünket a beavatkozás menetéről, előnyeiről (ha sikeres lesz) és kockázatairól (ha valami fennforgás lenne). Mi pedig írásban hozzájárulunk a kezeléshez, vagy továbbmegyünk, és más gyógyulási módot keresünk.

De mi történik akkor, ha nem tudunk dönteni, mert például egy balesetben kómába estünk, elvesztettük kommunikációs képességeinket stb.? Az USA-ban az intenzív orvosi ellátásra szoruló betegek 34 százaléka valamilyen okból nem tud döntést hozni a kezelésével kapcsolatban. És ahogy felfelé haladunk a korfán, úgy nő az arányuk: a 60 év feletti betegeknek már a 70 százaléka döntésképtelen. Pedig sokszor életről és halálról kellene dönteniük: éljen tovább, miközben fontosabb életfunkcióikat gépekkel biztosítják, vagy kapcsolják le azokat a gépeket?

Ilyenkor a családtagok hárul a felelősség. De ha nincs konszenzus közöttük, akkor nehezen vállalja magára bárki is a döntést. Egy amerikai biotechnológus kutatócsapat azonban a MIT Technology Review beszámolója szerint kitalálta a megoldást. Az USA Nemzeti Egészségügyi Intézetében (National Institutes of Health, NIH) dolgozó David Wendler és kollégái, köztük egy az Oxfordi Egyetemen dolgozó kutató, Brian Earp, aki az orvosi és biológiai kutatások etikai kérdéseivel foglalkozik, a mesterséges intelligenciát hívnák segítségül. Sajnos/szerencsére (a megfelelő aláhúzandó) ilyen MI még nincs, csak a koncepció, mert az ötletgazdák még nem találtak finanszírozót a projektjükhöz.

Pszichológiai digitális ikertestvér

Wendlerék javaslata az, hogy a beteg egészségügyi adatainak, kórtörténetének, személyes üzeneteinek, közösségi platformokon publikált bejegyzéseinek, lájkjainak, böngészési előzményeinek stb. segítségével kiképeznének egy személyre szabott speciális MI modellt, megalkotnák a döntésképtelen beteg digitális pszichológiai ikertestvérét, "aki" nagy valószínűséggel úgy gondolkodna és érezne, mint a páciens, így levehetné a családtagokról a döntés érzelmi terhét. (Ez valóban nehéz teher, vannak, akik utána hónapokig vagy akár évekig bűntudatot éreznek, ha a halálról döntöttek, de az sem jobb, ha úgy érzik, hogy csupán szerettük értelmetlen szenvedéseit hosszabították meg.)

Bár a gondolatmenet logikusnak tűnik, és a modell még akár el is készülhet a közeljövőben, nagy kérdés, hogy miként lehetne használni. Lehet-e etikus módon betanítani egy ilyen modellt egy magatehetelen, kommunikáció- és/vagy döntésképtelen beteg adatait használva? És rábízhatjuk-e mesterséges intelligenciára, hogy döntsön életről és halálról?

Wendler eddigi kutatásai (már vagy tíz éve foglalkozik a témával) alapján arra jutott, hogy a legtöbb beteget három tényező befolyásol leginkább: az életkora, a neme és a biztosítási státusza. Eredetileg egy ezeket vizsgáló döntési algoritmust akart létrehozni, de az MI modellek fejlődése szerinte sokkal jobb lehetőségeket ad. A P4 (personalized patient preference predictor) kódnéven emleget modell a bioetikus Earp szerint még annál is jobban leírná, hogy adott helyzetben mit szeretne a páciens, mint egy olyan nyilatkozat, amiben mondjuk tíz éve rendelkezett ilyen helyzetekről.

Korlátozott a haszna, súlyosak a veszélyei

A rendszer kritikusai is el tudnak képzelni olyan helyzeteket – például a társadalom peremén élők, vagy olyanok esetében, akiknek nincs családjuk –, ahol hasznos lehet. Vagy segíthet döntést hozni olyan családoknak, ahol nincs konszenzus a teendőkről. Az más kérdés, hogy egy iratok nélkül kórházba kerülő hajléktalan esetében milyen digitális lenyomat alapján készül a P4 javaslata, figyelmeztet egy ilyen betegeket kezelő orvos.

De ha vannak is adatok, fontos és megválaszolatlan kérdés: mennyire tekinthető az azokból alkotott modell a beteg digitális "pszichológiai ikertestévérnek"? Hiszen többé-kevésbé mindannyian tudjuk, hogy jelentős a szakadék a közösségimédia-jelenlét és a valóság között.

A kontroll problémáját pedig maga Wendler veti fel elsimerve, hogy egy ilyen rendszerrel vissza is lehet élni. Például oly módon, hogy a modellt a kórház vagy az egészségbiztosító számára anyagilag kedvező döntések felé tolva tanítják be.

A legalapvetőbb kritikát azonban talán egy svájci kutató fogalmazta meg. Az EPFL-en (Ecole Polytechnique Fédérale de Lausanne) dolgozó Georg Starke azt tartja a legaggasztóbbnak, hogy a P4 mérnöki kérdéssé redukálja az egyik legbensőségesebb, legösszetettebb és hangsúlyosan személyes emberi döntést.

A MIT Technology Review cikke »