A legtöbb iskolás diák mumusa a matematika. Most Szingapúrban kitalálták, hogyan lehet a diákok fejébe tölteni a leghatékonyabban a matematikát és az algoritmikus gondolkodást. Mint minden jó ötlet, voltaképpen ez is egyszerű, és ha bejön, még többen jönnek rá, hogy milyen jó szakmai is programozó matematikusnak vagy informatikus mérnöknek lenni.

A produktív kudarc

A szingapúri állami pedagógiai intézet egy munkatársa, Manu Kapur saját tanulmányai során jött rá, hogy sokkal jobban megért egy problémát, ha nem kap azonnal kész megoldásokat. Őt egyik tanára például több hónapig nyüstölte azzal, hogy oldjon meg egy olyan problémát a matematikai módszerekkel, amiről később kiderült, hogy csupán a matematika segítségével nem megoldható. Utána azonban pillanatok alatt felfogta a valóban bonyolult megoldást.

Ugyanezt a módszert alkalmazta a gyerekek körében is. Bármilyen új matematikai probléma kerül terítékre a tananyagban, a gyerekeknek attól függetlenül meg kell próbálniuk megoldani, hogy rendelkeznek-e az ahhoz szükséges előismeretekkel.

A diákok kapnak egy feladatot, és mintegy 30-40 percet arra, hogy megoldják, de nem kapnak semmiféle tanári segítséget. A következő lépésben a tanárral közösen megbeszélik a leggyakrabban használt megközelítést. Utána pedig a tanár megadja a sztenderd megoldást.

Kísérlet bizonyítja a hatékonyságát

A módszer hatékonyságát kísérlettel is bizonyították. Véletlenszerűen kiválasztott gyerekcsoportokat hasonlítottak össze. Az egyik csoportnak az új módszerrel kellett megoldania egy problémát, míg a kontrollcsoportnak a hagyományos módszerrel: a tanár bemutatta a problémát, majd részletesen elmagyarázta a megoldási sémát, amit aztán közösen végig is csinált a diákokkal.

Utána két dolgot vizsgáltak. Először megnézték, hogyan tudja alkalmazni hasonló problémára a megtanult eljárást a két csoport. Ebben nem volt különösebb eltérés. Mindkét csoportból nagyjából azonos arányban alkalmazták más, de hasonló feladatokra az elsajátított ismeretet, képletet stb.

Utána megvizsgálták azt is, hogyan használják az elsajátítottakat eltérő feladatoknál, amikor csak a probléma egy részletére lehetett alkalmazni a megszerzett ismeretet. Ez utóbbi esetben az új módszerrel tanított diákok már sokkal jobban teljesítettek, mint a kontrollcsoportba tartozók.

Pénz is van rá

A szingapúriak hisznek Kapur módszerében. Adtak is gyorsan 1 millió dollárt arra, hogy a módszertant pontosan kidolgozzák, és a tanárokat felkészítsék az alkalmazására. Sőt már exportálták is a módszertant. Amerikában, Németországban és Ausztráliában is foglalkoztak vele az oktatáskutatók, és az ottani kísérletek is visszaigazolták: gyakorlatban is működik a produktív kudarc módszertana.

Persze kétkedők is vannak szép számmal. Legfőképpen a módszer hatékonyságával – ami itt valószínűleg a haladás gyorsaságát jelentené – kapcsolatban vannak fenntartásaik az ellenzőknek. És persze attól is félnek, hogy az így oktatott gyerekek rosszabbul teljesítenek a nemzetközi vizsgálatokban (például a PISA teszteken).

Kapur szerint azonban módszerének sokkal több a hozadéka, mint az esetleges kár, amit egy rosszabb nemzetközi felmérés okozhat. Szerinte ugyanis ha a tanár mondja meg egy problémára a megoldást, azzal le is zárja a diák agyát, aki nem lesz képes meglátni, hogy más út is eredményhez vezethet. Bár tudjuk, hogy a diák nem tudja a megoldást, de rá kell kényszeríteni, hogy keressen minél több eljárást, jókat és rosszakat. És minél több ilyen módszert gondol végig, annál többet tanul belőlük.