Derrick elválaszhatatlan társa, Kriminalhauptmeister Harry nem csak a kocka fejlesztőknek tart tükröt, hanem a menedzsmentnek is. Mielőtt a board köreiben kitörne a hurráoptimizmus: semmi gond, a fejlesztők töretlenül haladnak a projektekkel home office-ban is, hiszen eddig is állandóan az otthon dolgozással rágták a fülünket, érdemes léenne elgondolkodniuk az alábbiakon is. (Az írás a Derrick és Harry blogon jelent meg, és a szerző engedélyével közöljük. Derrick és Harry korábbi írásait a Bitporton itt gyűjtöttük egybe.)

1. nap. Szinte hihetetlen, de egyik napról a másikra fenekestül felfordult az életünk. Itt a vírus, mindenki pánikol, de van ennek egy elképesztően jó oldala is: a vezetőség döntést hozott, és a dolgozók 90%-a home office-ban dolgozik mától! Hihetetlen, hogy évek óta könyörögtünk ezért, és csak a hárítás ment meg a mellébeszélés: úgy lehetett csak otthonról nyomni, hogy előre bejelentetted két héttel, jóvá hagyattad a vezetőddel írásban, nem lehetett hétfő és nem lehetett péntek, és nem eshetett nemzeti ünnep elé és után, és 8 órán keresztül online kellett lenni, és 15 percenként odapöttyinteni valamit a csetben, hogy lássák, vagyok, és részletes jelentést írni a nap végén a felettesünknek az elvégzett feladatokról, ami nem számított bele a 8 órába.

Na, mindez a múlté! Mostantól mindenki otthonról dolgozik, akár péntek van, akár szerda, nekem ez Java programozóként maga a valóra vált álom! Itthon ülhetek a fasza kis gamer fotelemben, saját triplamonitorommal nyomhatom, amúgy is az a minimum szerintem egy rendes fejlesztőnek, kreatív környezet, nem pofázik senki mellettem, be tudok sötétíteni nappal is, és ehetek akármilyen hagymás pizzát a gépemnél ülve (!!!), nincs az a köcsög céges policy, ami nem engedné. Első nap indul!

4. nap. Mennek az első online megbeszélések, hát, röhej kategória az egész. Az a majom csoportvezetőmnek láthatóan nulla rutinja van az ilyesmiben, az első negyedóra azzal telik, hogy "valakinél nincs lehalkítva a mikrofon". De ez a legkisebb gond, próbál a csávó erőltetetten jófejkedni, kitalálja bazmeg, hogy kávézzunk együtt virtuálisan reggel, hát kávézzon veled bazmeg a lélegeztetőgép. Mindegy, nagy nehezen kiszenvedjük, hogy ki mit csinál aznap, utána békén hagynak. Ha valami van nap közben, akkor cseten lenyomjuk a srácokkal, ahogy csináltuk akkor is, amikor egymás mellett ültünk. Már a harmadik hagymás pizzát rendeltem mára, asszem holnap valami mást kéne. De olyan finom.

6. nap. Annyira akadt ma a skype, hogy átváltottunk zoomra. A zoom elég jól ment az elején, aztán az is akadni kezdett, meg ledobált. Szóval kurva idegesítő volt az egész, én egy fél óra küzdés után feladtam az egészet, és nyomtam egy óra Netflixet. Aztán nekiálltam annak a két képernyőnek, amit le kéne kódolnom a héten, bár semmi kedvem hozzá. Nincs motivációm. Nézem a híreket, a statisztikákból pontosan látszik, hogy mi történik, rá is paráztam, úgyhogy nem is mentem ki a boltba, de mindegy, vettem csomó lisztet a múltkor.

Mondjuk fogalmam sincs, mit csináljak vele, gondoltam összekeverem vízzel meg valami cuccal, aztán lesz belőle kenyér, de miután megnéztem két órányi kenyértutorialt, rájöttem, hogy ez ennél sokkal bonyolultabb, hagytam a picsába az egészet.

8. nap. Furcsán érzem magam, nem is gondoltam, hogy egy hét bezártság ilyen megterhelő tud lenni. Gyorsan megnéztem két részt egy koreai zombis filmből, amiben van egy csomó erdei jelenet, attól azért jobban lettem, ennyi természetközeliség elég is lesz a következő hétre. Anyámékkal beszéltem, jött a szokásos 'frisslevegőjóttesz' szövegével, de lecsesztem, hogy gondolkozzon már, maradjszépenotthon kampány van meg minden. 10 évnyi konstans baszogatásért állok most bosszút, mást se hallgattam tőlük, amíg otthon laktam, csak hogy menjek ki a szabadba, és ne gépezzek. Háh!

11. nap. Eléggé szétesett a projektünk, nem akar összeállni a release, hiába szenvedünk itt. Nem valami hatékony így a meló, hogy mindenki a bioritmusához igazította a munkaidejét, én pl. délután 2 előtt már fel sem kelek, és vannak olyan elmebetegek, akik akkor már lassan végeznek aznapra. Közben az ms teamsről átváltottunk a google hangoutsra, mert akadt meg ledobált, de ez is akad. Egy dolog nem akad, a mobil, de az meg recseg. Ma szerintem kicsit egészségesebb kajára váltok, úgyhogy rendelek egy kis sült krumplit is a pizzához, az végül is zöldség.

Végignyomtam a doom eternalt, de valahogy nem találtam benne örömöt, inkább olyan gépies kötelezettség érzésem volt az egésszel kapcsolatban. Éjfél körül rádöbbentem, hogy mi a bajom: egyre inkább úgy érzem, lehet, hogy jó lenne egy kicsit beszélni egy valódi hús vér emberrel a pizzafutáron kívül.

15. nap. Ma megtörtént. Ki kellett vinnem a szemetet, mert már a negyedik zacskó is tele lett. Kinyitottam az ajtót, kiléptem a folyosóra, és ott állt a szomszéd öreg fószer, akivel ugye 4 éve szomszédok vagyunk, de nyilván a nevét se tudom, meg semmit se róla, és csak bámultam rá. Valahogy kibuggyant belőlem az elmúlt hetek elfojtott félelme, magánya, és olyan történt, ami még soha: köszöntem neki. Ő rám nézett, azt monda, jó napot fiatalember, hogy bírja a bezártságot, erre már csak annyit bírtam mondani, hogy hát jól köszönöm, aztán még azt hiszem azt is mondtam, hogy viszlát, de annyira megviselt ez, hogy a következő emlékem már az, hogy a fotelben ülök bent, és kapkodom a levegőt.

21. nap. Teljesen kivetkőztem magamból. Nem bírom tovább a bezártságot. Tegnap előszedtem a szekrény mögül azt a plüss macit, amit a csajomtól kaptam, amikor egyszer volt csajom. Szóval előszedtem, és kiültettem magam mellé az asztalra. Ettől kicsit enyhült a magányom. Elneveztem Morcinak, jó, hogy itt van velem.

Ennél is súlyosabb, hogy tegnap életemben először elmentem sétálni. Nem is nagyon tudtam, hogy fogjak neki, beírtam a googleba hogy how to take a walk, de csak koronavírusos cikkeket dobált fel, azoktól meg rosszul vagyok. Aztán gondoltam, talán ösztönösen jönni fog, cipőt vettem meg ruhát, aztán lifttel le, utcára ki. És sétáltam! Először azt gondoltam, anyám, még sosem mentem ennyit egy huzamban az utcán, de aztán rájöttem, hogy mégis, csak akkor pokémonokat gyűjtöttem.

27. nap. Tegnap megint furcsa dolog történt: vacsora közben Morci, a medve rám nézett, és megszólalt. Én már hosszú napok óta beszélek hozzá, de ma először ő is válaszolt. Azt mondta, szeret, és örül, hogy nem hagytam egyedül a szerkény mögött. Aztán másnap segített nekem megírni azt az algoritmust, amivel már három napja kínlódok: be is toltuk a repositoryba pont időben, integrációs teszttel, meg mindennel. Ez volt életem első páros programozós élménye.

Reggelenként közös online kávézásokat tartunk a srácokkal, mindenki annyira jó fej, szuper ez a csapat. A csoportvezetőm tényleg szuper srác, rájöttem már erre is. Mindenkinek örülök, legszívesebben egész nap bekapcsolva hagynám a facebook chat-et, most ezen kommunikálunk, a viber ugyanis akad.

32. nap. Ma megkeresett egy fejvadász egy izgalmasnak tűnő melóval. Visszahívtam, bársonyos női hang vette fel, közben meg is néztem a linkedinen, elég dögös kis csajnak tűnt, egészen kezdtem ellágyulni. Aztán a munkakörülményekről kezdett beszélni. Abban a pillanatban, hogy kimondta azt, hogy a kereső cég támogatja a home office-t, sikítva lecsaptam a telefont.

39. nap. Jól vagyok, jól vagyunk! Ma tartottunk egy igazi élő mítinget, rendesen csináltam bekészítést, vizet, kávét meg kekszet raktam ki a konyhaasztalra. Résztvevőként Morci volt ott, a fikuszom, egy rakás üres pizzásdoboz, meg én. Morci írta a memót, de 15 perc után összeveszett a fikusszal azon, kinek a feladata lett volna az getAllUserData microservice implementálása. Én csitítottam őket, és láttam, hogy hallgatnak rám, ami jó érzés volt. Kihasználom az alkalmat, és vezetői képességeket is tudok így szerezni ebben a nehéz helyzetben, végül is a négyfős csapat is csapat.

53. nap. Hihetetlen hír érkezett. Úgy tűnik, vége a kijárási tilalomnak. A járvány lecsengett. Jövő hét hétfőn bemehetünk dolgozni!!!

56. nap. Ma két hónap után újra bementem a munkahelyemre. Annyira meg voltunk illetődve, hogy csak némán, szeretettel néztünk egymásra. Néhányan elsírták magukat. Persze a három méter távolságot betartottuk most is, biztos ami biztos. Annyira megörültem a kávégépnek, hogy hatot ittam belőle, most remeg a kezem eléggé, de nem érdekel. Csodálatos emberek a kollégáim. Átvészeltük. Megcsináltuk!

68. nap. A vírustól való rettegés a múlté, néhányan elkapták most is a cégtől, de már mindenki csak a vállát vonogatja, ha koronavírusról hall. A munkánk örökre megváltozott: a tulajdonosok rájöttek, hogy otthonról is tudunk dolgozni, úgyhogy a home office-t kötelezővé tették.

Bejönni és a cégben dolgozni csak heti egyszer szabad, de azt is be kell jelenteni két héttel korábban, jóvá kell hagyatni a vezetőddel írásban, nem lehet hétfő, és nem lehet péntek, és nem eshetett nemzeti ünnep elé és után, és részletes jelentést írni a nap végén a felettesünknek az elvégzett feladatokról, ami nem számít bele a 8 órába. De én már ezt sem bánom. Bármit megteszek, hogy bejöhessek.

Mikor hazaértem, mondtam Morcinak is, hogy milyen hatékony a valódi, élő csapatmunka: ő sokatmondóan rám nézett, és csak csöndesen bólintott.