■ Ön szerint miért fontos beszélni a teljes bekerülési költség (total cost of ownership – TCO) modell kormányzatban való alkalmazásának kérdéséről?

– Nem a TCO mint módszertan a fontos, hanem a költséghaszon elemzés szükségességének felismerése. Sajnos jelenleg hazánkban az EU-s projektek kedvezményezettjeitől nem várják el ezt a mentalitást, sőt tulajdonképpen abban érdekeltek, hogy az adott feladathoz minél több pénz jöjjön be támogatásként. Egy rendezett piacon a szállítónak is érdeke, hogy a megoldása hasznos legyen a vevőnek, de ezt nem minden szállító tartja fontosnak. Az államigazgatásnak viszont alapvető kötelessége, hogy hasznos legyen, amit megrendel.

Az államigazgatásban a hasznosság lehet gazdasági vagy társadalmi. A társadalmi hasznosságot persze nehéz aprópénzre váltani, a hasznosság visszamérése már tényleg nagyon nehéz. Az elmúlt időszakban ráadásul megjelentek olyan megoldások, amelyek a korábbi egyszerű költségszámítási modellek már nem fednek le. A felhő típusú szolgáltatások esetén például más számítási modellek kellenek, ezeknél nincs beruházás, csak folyamatos működési költség, arra pedig az EU nem ad pénzt.

Jelenleg a felesleges kapacitások más EU projektekben való felhasználása bonyolult, és nem is minden esetben szabályos; emellett nehezen is mérhető, hogy melyik projekt viseli a költséget. Az összköltség mérhető, de ennek szétosztására még nincs tapasztalat, az egyes intézmények melegtartalékként egymásnak kapacitásokat adnak. Ennek a precíz elszámolása is nagyon nehéz. Az EU nyilatkoztatja a kedvezményezetteket, de a válaszok valódiságát és feltételrendszerét nem vizsgálja.

■ A kormányzatban nincs olyan szakértelem, hogy a költségelemeket megfelelő pontossággal meghatározzák. Hogyan lehet így a TCO gondolkodást elindítani?

– A központosított közbeszerzések esetén elvetették a TCO szerű költségek értékelésben való használatát, mert visszaélésekre adott alkalmat, valójában nem segítette a legjobb megoldás kiválasztását. Ennek kiküszöbölésére Finnországban például a beszerzésekben teljes szolgáltatási portfolió költségelemzésére dolgoztak ki komplex rendszert.

Lehetséges megoldás a mintakonfiguráció árazása is, ami az értékeléshez jó, de a fennáll a veszélye, hogy a megvalósított megoldásban nem azok a paraméterek fognak érvényesülni, mint amik a mintakonfigurációban. Tehát ez a megoldás TCO alapelveknek nem felel meg, nem mutatja a tulajdonosra váró későbbi költségeket.

■ Talán egy technikai checklista kellene, ami segíthetné a megrendelőket a várható költségek végiggondolásában?

– Sajnos ez várhatóan nem válik be a közigazgatásban, mert a figyelembe vett költségelemek kiválogatása kötöttség. Ez tehát már önmagában döntést igényel, amit ráadásul eléggé a folyamat elején hoztak meg; eza közigazgatás tipikusan kockázatkerülő magatartásával nehezen egyeztethető össze. Inkább minden sort kitöltenének, csak hogy teljes legyen a kérdőív.

Másik várható dilemma a közigazgatásban, hogy a vezetőknek a későbbi költségeket az azonnali hasznokkal szemben fel kellene vállalni, ami rontja az adott beruházás optikáját, marketingelhetőségét. Ehelyett a vezetők rövid távú érdeke a későbbi költségek elfedése, így azok nem most, hanem majd a jövőben jelennek meg problémaként.

■ Az is gondot okoz, hogy a szigorú költséggazdálkodás miatt az egyes nem engedélyezett kisebb beszerzéseket becsomagolják a párhuzamosan futó egyéb projektekbe.

– Lehetne szigorú költségvetés mellett is szabályosan dolgozni, de az egyes projektek közötti keresztfinanszírozások nehezen átláthatók, és ez nagyobb szabadságot jelent az IT vezetőknek a saját céljaik megvalósítására.

■ Ugyanakkor az IT projektek jelentős része nem igazán sikeres. Meddig lehet ezt büntetlenül folytatni?

– Az elmúlt időszakban nem voltak új kormányzati projektek. Így eljutott a szakma oda, hogy nem üzleti kérdés egy ajánlat, hanem a cégek pozíciót vásárolnak, hogy akár sikertelen, veszteséges projekt árán is be kerüljenek egy adott nagy intézményhez.

■ A nagyon erős árverseny azonban a megrendelőnek sem jó, mert a szolgáltatások esetén nyilvánvalóan nem lehet ajánlati szinten meghatározni pontosan a minőséget. Így az alacsony árhoz illően gyenge lesz a megvett szolgáltatás, valamint a fejlesztés eredményében is megjelennek a minőségi problémák.

– Ezért sem érdeke a szállítónak a „rendes” TCO-ban a jövőbeni költségek meghatározása. Hiszen a beszerzésekben olyan árverseny van, hogy a szállítók gyakran csak a későbbi üzemeltetésnél akarják és tudják biztosítani a számukra megfelelő nyereséget.

■ Mennyiben hozhatnak változást a szolgáltatásközpontból nyújtott (application service provider – ASP) megoldások?

– Ha még az egyszerű, egy projektre vonatkoztatott TCO sem megy, akkor hogy lesz itt komplex vizsgálat? Az új stratégiák mindenesetre az ASP gondolkodás terjedésére utalnak a központi kormányzatban vagy az egészségügyben. Nyilván ki kell majd mutatni az ilyen modellek költségeit, ez egy komoly feladat, erre még nincsenek kész megoldások.

Egy központi szolgáltató esetében egy-egy szervert nem kell és nem is lehet külön költséghaszon elemzéssel alátámasztani, az egész rendszernek kell hasznosnak működni. A szolgáltatóközpontokra azért mégis csak igazolni kellene, hogy hasznosan működnek, amihez szükség van a megfelelő mérési módok kialakítására.

■ Valószínűleg szét kellene választani a tárolókapacitások, az alapszoftverek és a alkalmazások működtetését, mert ezek más-más üzleti modell alapján skálázhatók, és más-más cégekben jelenik meg a szükséges kompetencia.

– Az árversenyben olyan mélyre mennek a cégek, ami lehetetlenné teszi a valós célok elérését. Ráadásul később, a projekt során a vevők is elköteleződnek (az EU pályázatok őket is kötik), így a határidőre való teljesítés érdekében hallgatólagosan elfogadják a gyengébb minőséget, ami később például magasabb szoftverkövetést és magasabb üzemeltetési költségeket eredményez. Itt akkor már nem is érdemes beszélni előzetes TCO számításról, hiszen a projekt során alapvetően mozogni fognak a későbbi költségtényezők is (ismét zsebébe kell nyúlnia az ügyfélnek).

Összességében az derül ki, hogy jó dolog a költségszámítás, de csomó mindennek helyén kell lenni, hogy ez igazán értéket teremtsen. Például az alkalmazásához a közbeszerzési szabályokat is át kellene alakítani, hogy értelmesen lehessen vásárolni a közigazgatási szereplőknek. Az összességében legjobb ajánlatokat kellene visszahozni, mert mostanában a legalacsonyabb árat erőltetik. Ennek egyszerű az oka: jogilag könnyebben védhető, hogy miért a győztes szállítóra esett a választás.


■ A korábban a világbanki tenderek alkalmazott háromszintes megoldást (részvételi és funkcionális megfelelés után már csak az árverseny van) is lehetne alkalmazni, csak ahhoz sokkal alaposabb előkészítés kellene, ahol a követelményelemzés során a feladatot nagyon részletesen és egyértelműen lehetne specifikálni.

– Sajnos nem látszik, hogy ilyen irányban történnének változások a közbeszerzési törvény módosítása során. A TCO alkalmazása arra is adna lehetőséget, hogy kimutassuk a projekt teljes költségei között a közbeszerzési eljárás és előkészítés költségeit, amit általában egyáltalán nem mutatnak ki, de semmiképpen sem a projektköltségek között.

A precízebb előkészítésnek pedig az mindenképpen határt szab, hogy az ilyen jellegű előkészítési költségek elszámolhatósági mértékét az EU-s pályázatokban általában igen alacsony százalékban határozzák meg. Ez pedig sajnos a modern fejlesztési módszertanokkal sincs összhangban, ahol az elvégzendő munka jelentős része a konkrét fizikai megvalósítástól egyre előrébb, az előkészítésig és tervezésig tolódik.

■ A jelenlegi eljárások még a jó szándékú megrendelő esetén sem biztosítják a legjobb szállító kiválasztását, sokszor a legrafináltabb pályázó lesz a nyerő…

– Ha a kormányzat tényleg keresi az utat a hatékonyság felé, akkor először is ezeket a kényszerű ügyeskedésre, vagy felesleges adminisztratív körökre elpazarolt energiákat vissza kellene fordítani a fejlesztési feladatokba.

■ Mindezek fényében nem kell tartani az IT hasznosságának társadalmi szintű megkérdőjelezésétől?

– Azt gondolom, hogy derüljön ki, ha az összes IT beruházás 30 százaléka nem hasznos. Például, ha az IT presztízs okokból vásárol eszközöket, vagy nem tud védekezni a szállítói nyomás ellen. Az ilyen vizsgálódások hatására valószínűleg nem csökkenne az informatikára költött összeg, csak értelmes feladatokra fordítanánk ezeket az eddig elpazarolt összegeket. Az iparág nem veszítene ezzel, sőt igazában ez használna a szakmának.