Ha mitikus tulajdonságokkal ruházzuk fel a technológiát, akkor csak növeljük annak a valószínűségét, hogy nem leszünk képesek megfelelően működtetni. Ezért jobban járunk, ha abból a feltételezésből indulunk ki, hogy mestesréges intelligencia nem létezik, és amit építünk, az a társadalmi együttműködés egy innovatív formája. Az MI-alapú chatbotok és képgenerátorok is tulajdonképpen kiterjesztett online kereséseket végeznek, kiegészítve azokat a találatokat kombináló új rendszerrel, ami használható és gyakran feltűnő eredményeket ad. Ez jelentős teljesítmény, de akkor is az emberi alkotások közötti, rejtett összhangok felfedezéséről van szó, nem pedig egy új elme által létrehozott dolgokról – írja a The New Yorker oldalán megjelent cikkében a virtuális valóság atyjaként is emlegetett Jaron Lanier.

A számítódéptudósként, művészként és futurista gondolkodóként is jegyzett Lanier az internet úttörőjéből vált a digitális gazdaság egyik ismert kritikusává, aki gyakran szólal fel az online monopóliumokkal, a felhasználói adatokkal seftelő üzleti modellekkel vagy a digitális marketing viselkedésformáló hatásával kapcsolatban. Néhány éve Glen Weyl közgazdásszal együtt vázolta fel a "data dignity" (kb. adatméltóság) koncepciót, amelyben tényleges személyes tulajdonná tennék az egyes emberek adatait, és mindenkit automatikusan fizetség illetne meg, ha azokat bármilyen szervezet monetizálja. Érdekes téma, hogy ez miként tudná (vagy nem tudná) megoldani a freemium szolgáltatások álnok és addiktív algoritmusainak problémáit, de a szerző úgy látja, hogy a dolog az MI kapcsán is ugyanolyan aktuális.

Így irányíthatnánk az új tecnológiát

Bár a "data dignity" felvázolására még jóval a generatív mesterséges intelligencia felfutása előtt került sor, már akkor is arról írtak, hogy a technológiai szektor retorikája alapján az MI és az automatizálás miatti alulfoglalkoztatottság közelgő hullámára kell számítani. Ez pedig két lehetséges kimenetelt feltételez: a szegénység a technológiai fejlődés ellenére tömegessé válik, vagy központilag biztosítanak az embereknek alapjövedelmet, ami azonban ugyanúgy a hatalom koncentrációjához vezet, és aláássa vagy figyelmen kívül hagyja az adatok előállításának értékét. A megoldási javaslat szerint mindenkit fizetség illetne meg azért, amit létrehoz, még ha azt a nagy modelleken keresztül szűrik és kombinálják is, a technológiai központok pedig ugyancsak díjazás ellenében nyújtanák a szolgáltatásaikat.

Az ilyen "online kapitalizmus" sokak szemében tűnik megvalósíthatatlannak, de ettől még egyre nyilvánvalóbb, hogy az eddigi, ingyenességre épülő modell kudarcot vallott. A legfőbb kihívás nyilván az olyan adatok szétválasztása és hozzárendelése lenne, amit az MI-modellek válogatás nélkül felszívtak, és ez legjobb esetben is csak fokozatosan lenne megvalósítható. Sőt még úgy sem, ha maguk a technológiai szolgáltatók sincsenek vele tisztában, hogy mi van aktuálisan a saját modelljeikben. Lanier szerint ezért lenne célszerű eszközként vagy szerszámként tekinteni a mesterséges intelligenciára, és ezért tartja reménytelennek a naponta kiadott nyilatkozatokat az MI elvi szabályozásáról, ha első lépésben nem a mesterséges intelligencia feketedoboz-jellegét (black box) akarják felszámolni.

Az biztos, hogy a generatív modellek fejlesztői már most is szerzői jogi perekkel néznek szembe, amiért gyakorlatilag felporszívózzák az egész internetet az algoritmusaik tanításához. De Lanier úgy gondolja, hogy a józan eszünk és az önrendelkezésünk megőrzéséhez is szükséges lenne az emberek hozzájárulásának felismerése (és elismerése) az MI-rendszerekhez. Az univerzális alapjövedelem szerinte csak erősítené a black box rendszereket, ezzel szemben a feketedobozok megszüntetése megkönnyítené az emberek hozzájárulásának elszámolását, és erősítené elkötelezettségüket is a hozzájárulások folytatására. A cél mindezek alapján egy kreatív osztály létrehozása lenne a függőség kiterjesztése helyett, és minden új MI-alkalmazás bevezetése új kreatív feladatok megjelenésével járna.

Részletek a The New Yorker cikkében »