Újabb áttörés történt a robotikában. A Harvardon olyan mikrorobotot fejlesztettek, amely képes repülni, és a víz alatt is közlekedik, mint egy mikroméretű tengeralattjáró.

Az ötlet már a 30-as években felvetődött – állítólag egy orosz mérnök a koncepciót is kidolgozta. A probléma megoldása amiatt sem kézenfekvő, hogy míg a repülő járműveknek nagy felületű elemekre van szükségük, addig a víz alatti közlekedéshez épp ellenkezőleg, a lehető legkisebb ellenállású felületet kell kialakítani. Ezért szivar alakúak például a tengeralattjárók.

Egy madártól lesték el a titkot

A probléma megoldáshoz végül egy tengeri madár, a sarki madár vagy más néven északi lunda, amely kiválóan repül, de a vízben az úszáshoz is használja a szárnyait (Brehm: "Leginkább a madár sajátszerű repülése kapta meg a figyelmemet, amint közvetlenül a hullámok fölött röpült, mintha nem is akarna föléjük emelkedni, hanem inkább csak rajtuk csúszni. A madár e közben szárnyait és lábait egyaránt használja, s gyorsan tolja magát egyik hullámról a másikra, akár valami félig repülő, félig úszó hal. Repülés közben csőrével szántja a hullámokat.")

A mozgás elemzése nyomán a kutatók arra jöttek rá, hogy a repüléskor és a vízben való haladáskor a szárnyak mozgása nagyon hasonló, csupán a mozgás sebességében van különbség. A levegőben gyorsabban, a vízben viszont sokkal lassabb mozognak a szárnyak.

Az elméleti alapok kidolgozása után a kutatóknak végül sikerült is megépíteni a különleges robotot. Az egész szerkezet kisebb mint egy gemkapocs. Hártyavékony szárnyai a levegőben másodpercenként 120-at csapnak, amivel meglehetősen dinamikusan tud haladni, és elgé mozgékony is. Amikor pedig a vízbe kerül, a szárnycsapások száma másodpercenként 9-re csökken. Bár a szerkezetet egy madár inspirálta, inkább hasonlít egy kis szúnyogra, mint a lundára.

Egy irányba már jól működik

Meg kellett oldani azonban még egy problémát: a mikrorobot a szárnyfelülethez képest olyan könnyű, hogy nem tudja áttörni a víz felületi feszültsége által keltett akadályt. Ezt végül úgy oldották mag a kutatók, hogy amikor a robot a víz felületéhez ér, megfelelő szögbe áll, a szárnyai leállnak, összezáródnak, így olyan mértékben lecsökken a felülete, hogy elsüllyed.

Mivel a víz mintegy ezerszer sűrűbb a levegőnél, a víz alatti mozgáshoz nemcsak a másodpercenkénti szárnycsapások számát, hanem a szárnyak szögét is meg kellett változtatni.

Egyelőre a kutatóknak annyit sikerült elérniük, hogy a RoboBee zökkenőmentesen vált repülésből tengeralattjáró üzemmódba. Az ellenkező irányú váltáson azonban még dolgozni kell. Nem sikerült megoldani, hogy kiemelkedéskor a két szárny szimmetrikusan váltson a magasabb csapásszámú repülő üzemmódra.

Az eredmény azonban így is mutatja, milyen új lehetőségek vannak természet inspirálta robotokban.  A két éve a Google tulajdonába került Boston Dynamics robotjainak sem csak annyi köze volt az állatokhoz, hogy a fejlesztők azokról nevezték el (nagy kutya, kis kutya, gepárd stb.), hanem kialakításukban és mozgásukban nagyon sok inspirációt kaptak az állatok mozgásából – bár a robotkutyájuk inkább emlékeztet négylábú pókra, mint kutyára.