Gyakorlatilag minden vendorra igaz, hogy a mainframe-szoftverek licencdíjait havonta kell kiegyenlíteni. Cserébe nem csak a szoftver használatára lesz jogosult a mainframe üzemeltetője, de szinte biztosan kap terméktámogatást is. A support egyaránt tartalmazhatja az ingyenes szoftverfrissítéseket, javításokat és a helpdesk jelentette segítséget.

A havidíj összegének meghatározásában fontos tényező az adott nagygép mérete – értelemszerűen minél több processzor(mag) dolgozik egy mainframe-ben, annál magasabb lesz a szoftverlicenc díja. A licencdíj megállapításához kezdetben az IBM úgynevezett Processor Groupokat hozott létre, melyek az azonos méretű mainframe-eket csoportosították. A különböző méretű nagygépek havidíja – ezt nevezték Graduated Monthly License Charge-nak (GMLC) – ettől a besorolástól függött.

A 90-esek éven közepén aztán a vállalat átállt a processzoralapú MSU (Millions of Service Units) érték alkalmazására, noha a kisebb mainframe-eknél megmaradt a korábbi elszámolási formánál. A megváltozott mérőszám mellé új havidíj-elnevezés is társult, ez lett az Indexed Monthly License Charge (IMLC). Érdekesség, hogy az egységnyi MSU-ra jutó ár szintje fordítottan arányos az adott nagygépes rendszer MSU-értékével, tehát minél erősebb volt a vas, egységnyi teljesítménye annál olcsóbbá válhatott.

Melyik kezembe harapjak?

A teljesítményalapú árképzés jó a szoftverfejlesztőknek, de hátrányosan érinti a hardvergyártókat. Különösen komoly a kihívás az olyan vállalatoknak, mint a mindkét térfélen játszó IBM; hiszen a Kék Óriás egyrészt el akarja adni az új processzorokat, másrészt az azokon futó szoftverei után is bevételre vágyik.

Ezt áthidalandó jött létre a használatalapú licencelés (Sub-Capacity Pricing), azaz immár nem a telepített, hanem a felhasznált processzor-teljesítmény alapján kell havidíjat fizetni. Noha kezdetben nem volt különösebben népszerű a mainframe-et használók körében, mára gyakorlatilag ez a legelfogadottabb elszámolási rendszer.

A használatalapú licenceléssel tetszőleges méretű nagygépes rendszert lehet összeállítani úgy, hogy közben a kihasználatlan kapacitásért nem kell szoftverlicencet fizetni. Ezzel pedig drámai mértékben lecsökkenthető a szoftverlicenc-költség – olyan szintre is, melynek köszönhetően a mainframe-ek egységnyi teljesítménye olcsóbbá válhat, mint az x86-os szervereké.

Variációk egy témára

A fentiek ellenére nem egységes a kép. Akárcsak a mobilszolgáltatók; a mainframe-es szoftverszállítók is többféle konstrukciót kínálnak ügyfeleiknek. Az IBM-nél például lehetőség van ún. Flat Workload License Charge (FWLC) fizetésére, amely mérettől függetlenül egy maximum díjat határoz meg szerverenként. Ezt jellemzően a régebbi compilerekre és segédprogramokra alkalmazzák.

A másik opció az ún. Variable Workload License Charge (VWLC), amelynél a havidíjat a processzorméret vagy teljesítmény alapján állapítják meg. Ezt tovább lehet bontani a már fent említett módon, szerverkapacitás-alapú vagy használatalapú változatokra. Mindezt ráadásul megfejelik olyan extrákkal, mint az Advanced WLC (AWLC). Ezzel a csökkentett árképzésű modellel igyekszik a vállalat a modernebb hardverek használata felé terelni ügyfeleit.

Hogyan járunk jobban?

Ez a nagy kérdés, a válasz pedig összetett, sok tényezőtől függ. Érdemes néhány gyakorlati példát megnézni. Egy 2013-as, több feladattípusra kiterjedő felmérés során hasonlították össze egy SQL Server adatbázis terhelését Intel x86-os szerverkörnyezetben egy z/OS-on futtatott DB2-vel. A cél 23 ezer felhasználó kiszolgálása volt.

A feladathoz x86-os alapokon négy HP szerver kellett összesen 128 maggal. Ennek a hardverkonfigurációnak a költsége 340 ezer dollár volt, míg a szoftverlicenc-költség 1,64 millió dollárra rúgott három éves távlatban, azaz az összköltség 1,98 millió dollárra jött ki. Ezzel szemben az DB2 kiszolgálására elegendő volt 5 mag, így azonos időtáv alatt a kombinált (hardveres/szoftveres) költség 1,4 millió dollárra jött ki. A mainframe árelőnye itt egyértelműen az alacsonyabb szoftverlicencdíjban testesült meg.

Az I/O teljesítmény és költsége szintén fontos tényező, különösen az egyre szaporodó virtuális gépek korában. Az x86-os rendszerekben az I/O-igény növekedése több rendszermagot igényel a feldolgozáshoz, ami hatásosan korlátozza az egy szerveren futtatható VM-ek számát, illetve megemeli a hardverköltségeket.

A zEnterprise viszont más módon kezeli az I/O feladatokat. 4-16 dedikált rendszer dolgozik a processzorok alá, amivel tehermentesíti a rendszermagokat az I/O kérelmek feldolgozásában. Egy másik összehasonlítás során kiderült, hogy egy tizenkét HP DL580 szerverből (és összesen 192 magból) álló farm valamivel több mint 13 millió dollárból képes azt a teljesítmény biztosítani, amit zEC12 kevesebb mint 6 millió dollárból.

Hasonló eredményt hozott a vegyes, magas- és alacsony prioritású terhelések kiszolgálása. Magas prioritású banki tranzakciós terhelést és alacsony prioritású könyvelési feladatok futtatását tesztelve kiderült, hogy összesen 120 magos x86-os környezetre van szükség a megfelelő teljesítményhez. Ennek 13,7 millió dolláros összesített ára jelentősen felülmúlta a feladatot kiszolgálni képes zEC12 rendszer 5,77 millió dolláros költségét.

A sor még hosszan folytatható lenne, de könnyen belátható, hogy adott teljesítményigények összehasonlításakor bizonyos méret felett igenis érdemes figyelembe venni a mainframe-ek szoftverlicencdíjának előnyeit. Dollármilliókban mérhető megtakarításokat eredményezhet ez, és akkor nem beszéltünk más, szintén fontos – alacsonyabb fogyasztás, nagyobb redundancia stb. – előnyökről.