Keressünk rá a neten a "máv digitalizáció" szókapcsolatra, és egyből képbe kerülünk, milyen lendületesen is halad a magyar kötöttpályás közlekedés (hogy egy épületes, mégis a helyzetet érzékletesen összefoglaló képzavarral éljünk:) vezérhajójának digitalizácója. Van MÁV appunk. Bár az utazóközönség nem is ad rá túl jó osztályzatot (2,2-es értékelés a Play Store-ban több mint 16 ezer felhasználó átlagából, és Budapest főpolgármestere is lesz@rozta), mégis csak sokban egyszerűsíti az életünket. Sőt a MÁV zöld célkitűzéseinek elérését is segíti – csepp a tengerben.

A fejlesztések elismeréseket is hoznak a vezérhajónak: a START Europa nemzetközi jegyértékesítési rendszer digitális átalakításáért például pár hónapja kapott informatikai innovációs díjjal díjat a vállalat, pontosabban a MÁV-START és a MÁV Szolgáltató Központ.

Egy tavalyi interjújában a vasúttársaság infokommunikációs és technológiai rendszerekért felelős főigazgatója nyilatkozta, hogy "a legkorszerűbb távdiagnosztikai eszközök, kamerás drónok, a vasúti sínek hőmérsékletét, kopását, deformálódását figyelő rendszerek épültek ki a MÁV-nál az utóbbi években, amelyek hatékonyan segítik az ütemes karbantartást, vagy éppen a pályán lévő eszközök pontos nyomon követését". Meg hogy hamarosan bevezetik a grafikus helyfoglalást az online vasúti jegyértékesítő appban.

Ha a kommunikációt nézzük tehát, kevéssel vagyunk elmaradva a japánok csodavasútjától, a Shinkanszentől, amelynek pontossága is legendás.

A boldog egyszeri utas...

Az egyszeri utas persze örül. Csábítja az egyszerűen igénybe vehető és kényelmes utazás ígérete. No meg a spórolási lehetőség is: kicsit lassabb ugyan, mint autóval, de nincs dugó, kiszámítható az indulás-érkezés, összességében fantasztikus lehetőség, meg zöld hozzáállás meg minden... Így a családi kupaktanács dönt: vonattal utazunk túrázni. Kata ugyan kicsit berzenkedik attól, hogy ne csak a túra kiindulópontján, a parkolóban vegye fel a szerinte ormótlan Armani túrabakancsát, de igent mond, így már együttes erővel szerelik le elsőszülöttjük, Katika alig 20 perces, könnyes hisztijét, mert nem hozhatja magával a teljes sminkkészletét, ebédhez a koktélruháját és a legújabb tűsarkúját, hogy a kemény erdei séta után tervezett ebédre már full pompában vonulhasson be a helyi kifőzdébe. Szerencsére a másodszülött, Zolika, akire ilyen ügyekben mindig lehet szövetségesként építeni, lelkes, már előre tervezgeti, hogyan kombinálja a mobilján futtatható AR játékot a vonatablak előtt elsuhanó tájjal...

Az álmában még mindig vasútmodelleket építő családfő boldog, máris tölti le és indítja a MÁV appot, tervezi az utat, még a menetrendek.hu-t is segítségül hívja... Élvezi az új közlekedési mód adta szabadságot, hogy a túraútvonal kijelölésében végre nem az az elsődleges szempont, hogy vissza kell érniük az autóhoz; és már annak a gondolatától is összefut a nyál a szájában, hogy az ebédhez kinézett étteremben majd leküld egy friss-habos sört a vadpörkölt-dödölle kombó után, sőt esetleg ebéd előtt étvágygerjesztőnek valamilyen jó kis gyomorkeserűt is engedélyez magának, mint boldogult úrfikorában, amikor még a haverokkal járta az erdőket-mezőket.

Egyik gondolat követte a másikat, hamarosan megvolt az útiterv, az optimális indulás, átszállások, érkezés, a potenciális végpontok és visszaindulási lehetőségek és így tovább. A visszaút pontosításával egyelőre nem foglalkozik, gondolta, hadd legyen tere némi rögtönzésnek, hátha beiktatnának még egy kanyart, és a nyárádi pörköltező helyett mégis a téledi halasozó lenne a végpont. A sört kortyolgatva bőven lesz ideje megtervezi a visszautat, app van, mobilnet van – mi kellhet más?! Megvette a jegyet, sőt, mivel időben volt, egyenesen okosjegyeket! El is határozta, hogy az így spórolt pénzt nagyvonalúan szétosztja Katika és Zolika között (bár előre tudta, hogy az összeg láttán Katika majd lebiggyeszti a száját, ő meg az "aki a kicsit nem becsüli..." örök népi bölcsességre hivatkozik majd).

Álmodozását csak az zavarta meg, hogy a rendszer a négy jegyet sehogy sem akarta egymás melletti helyre adni, de több próbálkozás után ezt is sikerült elintézni, igaz, cserébe végül csak egy okosjegyet sikerült vennie. Sebaj, majd kevesebbet ad a gyerekeknek.

Amikor eljön az indulás ideje, a család majd békésen, kéz a kézben lesétál (elmetrózik/villamosozik/buszozik – a megfelelő rész aláhúzandó) a Déli pályaudvarra tíz perccel a vonat indulása előtt, hogy elfoglalja helyét a kényelmes EuroCity járaton, ahol hidegben fűtenek, melegben kellemesen hűsít a légkondi, zavartalanul működik a wifi, így "fontosember" lévén még azt a két elmaradt riportot is el tudja küldeni regionális főnökének lemerülőben lévő laptopjáról, mert kényelmes vasúti széke mellett ott az energia-utánpótlást biztosító konnektor. A két gyerek sem fog öt percenként sipákolni, hogy a folyamatos játék/instázás miatt mindjárt lemerül a telefonja.

Ezeket gondolta az egyszeri utas, amikor családjával (na jó: nem kéz a kézben), gyomrában az utazásait gyerekkora óta kísérő enyhe remegéssel belépett az évek óta impozánsan omladozó Déli pályaudvarra, ahol a veszélyessé vált területek javítását kőművesek és burkolók helyett helyett kordonállító szakértőkkel igyekeznek hatékonyan megoldani, miáltal a hely kiválóan megállná a helyét egy nagy költségvetésű apokaliptikus zombifilm díszleteként is.

De gond egy szál sem, mereven az utat figyelve egyszerűen átlibbennek a romokon, felszállnak a vonatra, és...

Amikor a bili és a kéz kapcsolatba lép

A családfő – mutatva gyakorlottságát – az állomásra érve épp csak felpillant az utastájékoztató táblára, hogy azonosítsa a vágányt, ahol a vonatuk várja őket...

És abban a pillanatban tudta: vesztett. Bár azt még nem, hogy az irapuatói 6:0 fáklyásmenet volt ahhoz a vereséghez képest, amit neki kell elszenvednie a családjával szemben. A táblán ugyanis abban a pillanatban jelent meg a kiírás, hogy a kinézett vonat indulása előre láthatólag 10 percet késik. Majd a hangosbemondó is "tájékoztatta" erről az utazókat. És persze elnézésüket és szíves türelmüket stb. Az okokról nem esett szó, így hősünk arról sem tudott dönteni, hogy 1. várjon, mert igaz a 10 perc; 2. újratervezéshez folyamodjon (pl. más jármű-útvonal), mert a 10 percből lehet 20-30-40, esetleg járattörlés...

Igyekezett megnyugtatni a családot (Kati: már megint bénázol; Katika: "ez olyan gáz...", Zolika: egyelőre szerencsére elmerült az aktuális mobilos játékában). Gyorsan segítségül hívta az appot, elvégre az mindent tud. Semmi. Elvergődött a romokat körülvevő kordonok közé eldugott információs pulthoz, ahol ugyan senki sem volt, de szerencsére ügyfélhívó rendszer (digitalizáció!) igen. Illedelmesen sorszámot húzott, várt néhány percet, amíg az kedves hölgy észrevette a jelzést, megnyomta a megfelelő gombot, és a sorszám megjelent a kijelzőn. Így meghallgathatta, hogy az ügyfélszolgálatos sem tud semmit. E-mailben (elvégre digitalizációs korban élünk!) őt is csak arról tájékoztatták, hogy vonatunk késve indul. Biztosan műszaki probléma, tette hozzá jóindulatú segítőkészséggel.

Közben a kijelző és a hangosbemondó újabb és újabb tíz percekről tájékoztatott, amivel fokozatosan döntötte romba a családfői tekintélyt, az egy napja még sziklaszilárdnak tűnő túratervet, a pörköltöt, a dödöllét, a sört, a gyomorkeserűt, a természet zavartalan élvezetét. És akkor Kati és Katika villámokat szóró szép szemeit még nem is említettük. Szerencsére Zolika új játékot talált, bár a telefonja vészesen kezdett merülni.

Amikor mintegy 45 perc késéssel kigördült a vonat (amit a hangosbemondó jótékonyan 35-nek próbált eladni), már tudta, ezt a napot is megette a fene. Az átszállást lekésték (a jegykezelő kedvesen tájékoztatta, hogy a csatlakozás nem vár), miáltal veszélybe került a következő átszállásuk is. Már-már feladta, és fontolgatta, hogy leszállnak a vonat első megállójánál, és vert hadként hazamennek az első visszafelé induló járattal (utána esetleg elbujdosik egy sörözőbe). De aztán gyorsan lefuttatott egy újratervezést. Így kiderült, hogy az első átszállási helyükről busszal is mehetnének tovább a másodikra, így elérhetik az ottani csatlakozást (már ha nem növekszik a késés). Igaz, ez is borítja a terveket, kimarad a programból ez-az, de legalább nem vész kárba az egész nap.

A módosítás csupán négy, a helyismeret hiányában buszon vásárolt, ezért emelt áras helyi menetjegyet, valamint a távolsági busz díját jelentette pluszban, ami összesen alig néhány ezres volt... Azzal már nem is számolt, hogy kárba veszett a megvásárolt vonatjegy egy része. (Ha a pénzénél akar maradni, akkor nem hogy adna a gyerekeinek fagyipénzt, hanem tőlük szed be valamilyen hozzájárulást, mondjuk utazás-újratervezési jogcímen.) Azon már meg sem lepődött, hogy a távolsági busz egy perccel az indulás előtt gördült be a megállójába, így miután a vezető mindenkinek kiadta a menetjegyet (tekintve, hogy a buszpályaudvaron nem működött sem jegyiroda, sem jegyautomata), mintegy tíz perc késéssel indultak útnak.

Ehhez képest a kirándulás igazán pompásan sikerült. Kellett ugyan fél nap, amíg a felesége lecsillapodott. A lánya ugyan továbbra sem állt vele szóba (ez amúgy sem extra állapot), de Zolikát az első légyölőgalóca szépsége elvarázsolta, és elfelejtette az egész kellemetlen utazást.

Szóval estefelé már úgy tűnt, minden renden van, volt gyomorkeserű, sör, kettő is... Majd megékeztek a vasútállomásra, hogy felüljenek a hamarosan érkező, és a családdal Budapestig suhanó, wifis, légkondicionált stb. InterCity-járatra. Ekkor azonban, ó, fájdalom, megszólalt a hangosbemondó! De most legalább nem kertelt: egyenesen a szemébe mondta az utazóközönségnek: a vonat előreláthatólag 35 percet késik. Szíves megértésüket és türelmüket kérjük...

Van-e ennek tanulsága?

A fentiek többé-kevésbé egy valós esetet írnak le. És akár be lehetne tudni véletlenek szerencsétlen egybeesésének. Ha ez lenne az egyetlen ilyen eset. Az, hogy egy vonat – legyen az InterCity, személyvonat vagy zónázó – nem tud időben elindulni, nem egyedi jelenség. Szintén valós történet, hogy a vonathoz nem érkezett meg a mozdonyvezető (elaludt, nem írta fel, hogy dolgoznia kell, vagy...), ezért végül törölték az adott járatot, ám erről a vonat személyzete is csak erősen késve értesült. Az pedig teljesen általános, hogy egy InterCityn, amin elvileg alapszolgáltatás lenne, nem működik a wifi, a légkondicionáló, vagy olyan öregek a vasúti kocsik, hogy még készüléktöltési lehetőség sincs. A kocsik műszaki állapotának egyéb vonatkozásairól, korszerűségéről most ne is essék szó.

A vasút általános műszaki állapota és a digitalizációs törekvések között feszülő ellentmondás egyébként vasutas körökben sem ismeretlen. A Vasutas Magazin is felhívja erre a figyelmet egy 2020-as cikkében. "A vasúti ipar egyszerre konzervatív és innovatív az új technológiák bevezetésében: vannak már vezető nélküli vonatok, de zárjelző tárcsa nélkül a MÁV hálózatán vonat nem indulhat el. A ragaszkodás a régi metódusokhoz kevésbé hatékony létszámgazdálkodáshoz és munkaidő-kihasználtsághoz vezethet. A MÁV-nak ráadásul sok esetben úgy kéne 21. századi szinten szolgáltatnia, hogy olyan 19. századi megoldások is velünk élnek, amik alkalmatlanok a digitalizálásra. Ezeket előbb a 20. század szintjére kell hozni" – írja a lap szerzője, aki szerint a digitalizáció egyfajta kényszerpályára is teszi a vállalatot. Mint írja, "egy már átadott új IT támogatta rendszert csak a legritkább esetben lehet visszaállítani a régire, hiába nem váltja be (teljesen) a hozzá fűzött reményeket. Ráadásul a digitalizáció esetén nemcsak az informatikusok és műszerészek száma szaporodna meg a vasútvállalatnál, de az épületgépészeti berendezések karbantartói is, hiszen a korszerű elektronikus berendezések meghatározott hőmérséklet-tartományban működnek csupán, alatta vagy felette kikapcsolhatnak vagy a várható élettartamuk drámaian lecsökken. Azaz a kiváltott emberek helyett kevesebb, de másféle készségekkel rendelkező, drágább munkaerő alkalmazására van szükség – szintén folyamatos munkarendben."

Kétségtelen, hogy a vasúti közlekedés ma Magyarországon olcsó. Csak épp nem működik (jól). És ezen, úgy tűnik, a digitalizáció nem segít. Az utazástervező nem több ügyes játéknál, ha köszönő viszonyban sincs azzal, hogy a vonatok mikor indulnak-érkeznek. A bitek mitsem érnek, ha a vasúti kocsik ablaka kiesik, a mozdonyok nem indulnak el, a kocsik nem alkalmasak üzembe állításra, a sínek nem bírják a terhelést stb. Emiatt a vasúti közlekedés sem nem vonzó, sem nem olcsó – főleg mert kiszámíthatatlan. Még szerencse, hogy az árát (az ellenmondásos digitalizációját is) viszont mindenki, utazó és nem utazó egyaránt fizeti.

Persze mindez onnan, ahol az emberek repülővel járnak focimeccsekre, helikopterrel esküvőre (így legfeljebb térkép és makett e táj), vagy brutál audikkal hasítanak nap mint nap haza, valószínűleg kevésbé látszik.