Hangvillára fel! – kiálthatna fel manapság egy profi cloud architekt, amikor szembesül egy bonyolultabb feladattal. És valószínűleg egyre gyakrabban kiálthatna fel így, mert a feladatok valóban egyre bonyolultabbak. Kezdetben legfeljebb a magán- és a nyilvános felhő összekapcsolása okozott fejtörést, majd jött a helyi telepítések (on-premise) bekapcsolása, amit mintegy tíz éve tovább bonyolított az ún. cloudbrókerek megjelenése. Feladatuk nagyon leegyszerűsítve az, hogy egy kézből (egy szerződés, egy SLA, egy fiók, egy számla stb.) biztosítsák ügyfeleiknek bármily globális szolgáltató bármely szolgáltatását.

Ezt a szerepkört jellemzően azok a szállítók vállalják fel, melyek helyi szinten maguk is nyújtanak különböző hosting-, adatközponti- és felhőszolgáltatásokat, de emellett integrátori szerepet is játszanak, amikor segítenek ügyfeleik saját telepítései és a (nyilvános) felhőből használt szolgáltatások integrálásában.

Az integráció kihívásai

Erre az integrációra ma meglehetősen nagy a piaci igény. A Gartner néhány éve azt jósolta, hogy a felhőbrókerek kötik le a felhőszolgáltatók kapacitásának 20 százalékát. Bár a piac az elmúlt években erősen átalakult, részben új szereplők belépésével, részben a felhőhasználati modellek finomodásával, az ma is jól látszik, a brókerpiac dinamikusan bővül, bár méretének megítélését illetően elég nagy a szórás (12-16 milliárd dollár).

A modell nagy rugalmasságot biztosít a vállalatoknak, de kétségtelenül növeli az IT-architektúra bonyolultságát. Ez azonban nem rettenti el a vállalatokat, egyre többen állnak át erre a modellre, mondta néhány hónapja lapunknak az Invitech Infrastruktúra és társszolgáltatók üzletágának műszaki igazgatója, Ökrös Imre.

Annak, hogy ez a magas szintű integráció teret nyerhetett, nagyon fontos szerepe van a REST (Representational State Transfer) architektúra elterjedésének. Az ún. REST API révén valósítható meg olyan machine-to-machine kommunikáció, amivel viszonylag könnyen össze lehet kapcsolni a különböző rétegeket, szolgáltatásokat az on-premise-től a private cloudon át a public (multi) cloudig, hogy azok a felhasználó előtt már akár egységes – kis túlzással: kulcsrakész –, megoldásként jelenjenek meg.

Ez megvalósítható projektszinten is, amikor az ügyfél megmondja, hogy mely szolgáltatótól mit szeretne igénybe venni (pl. AWS-ben tárolt nyilvános forrásból származó adatok elemzése Azure-ból vett üzleti intelligenciával stb.), és az egyes elemekből a vállalatnak magának vagy egy szakértő integrátornak kell létrehoznia a projekt során egy működőképes architektúrát. A másik véglet pedig az, amikor ezt az adott regionális szolgáltató maga termékesíti: "összedrótozza" a hibrid cloud különböző rétegeit és szolgáltatásit, amiből az ügyfél csak egy önkiszolgáló frontendet lát. Ez az a felület, amely automatikusan és valós időben kezeli az ügyfél megrendeléseit, igényeit, módosítási kéréseit stb., mondta Fodor Balázs, az Invitech cloud termékmenedzsere.

Ebben egyébként mind a globális, mind a regionális szolgáltatók partnerek. Számtalan jele van annak, hogy még az egymással amúgy éles versenyt vívó globális szolgáltatók is igyekeznek bizonyos területeken együttműködni akár a szabványok, akár a szolgáltatások szintjén.

Nem egység élű kockákból kell még nagyobb kockát építeni

Ez az elméleti modell, ami bármennyire is hangozzék jól, a gyakorlatban komoly kihívások elé állítja a vállalatot – és nem kevésbé az integrációt kivitelező szolgáltatót. A feladat ugyanis nem az, hogy egységnyi élű kockákból építsünk egy nagyobbat. Az építőelemek között vannak gömbök és gúlák, ráadásul a kockák élhossza is elég nagy szórást mutat.

Mit jelent ez a gyakorlatban? Egy belső, szabványos elemekre (pl. a szerverek a Google vagy az AWS stb. egységes, saját adatközponti architektúrájához optimalizált dizájnja alapján készülnek) épülő hyperscale adatközponti infrastruktúrának, legyen az bármekkora, megvannak a korlátai, azaz a változatos és egyedi vállalati igényeket nem feltétlenül tudja kielégíteni, vagy legalábbis nem gazdaságos módon. De ugyanez igaz egy helyi szolgáltatóra és a vállalat saját on-demand rendszerére is: az egyedi igényekre szabott, konfigurált helyi rendszereknek (beleértve az egyedi alkalmazásokat is) például komoly kapacitáskorlátja lehet. A három réteg összehangolása azonban komoly feladat, hiszen nagyon különböző elemek együttműködését kell megszervezni (az orchestration kifejezés után szabadon: hangszerelni).

Már azt sem egyszerű tisztázni, hogy mit kell/érdemes hangszerelni. Egy hibrid rendszerben alapszinten egészen biztosan foglalkozni kell a helyi és nyilvános felhős alaperőforrásokkal (compute, storage, networking). A következő szinten eljutunk a virtualizációs réteghez (Microsoft Hyper-V, VMware ESXi, konténerizáció stb.), majd az Apache CloudStack vagy OpenStack jellegű megoldásokhoz, végül a teljes hibrid infrastruktúrához.

Ma már nem igazán technológiai kérdés

Ezek a technikai szintek, melyekre vannak jól működő szoftverek, szakemberek, illetve a technikai hangszerelést igény szerinti szinten megvalósító szolgáltatók. A rendszert majd használó vállalatoknak azonban inkább a folyamatok felől érdemes közelíteni a hangszereléshez.

Az első lépés a felhőalapú business-case-ek kidolgozása, melynek során meg kell határozni a felhőszolgáltatókkal szemben támasztott követelményeket. Ezek alapján már összeállítható az a checklista, ami segít annak eldöntésében, hogy melyik szolgáltatást melyik szolgáltatótól érdemes igénybe venni.

A kiválasztás után kezdődhet az on-boarding folyamat. Itt három fontos elvet kell érvényesíteni: a szolgáltatások legyenek konzisztensek, hatékonyok és biztonságosak. Értelemszerűen az üzletkritikus workloadokra kiemelt figyelmet kell fordítani. Párhuzamosan azonban a cloud governance kereteit is ki kell alakítani, hiszen anélkül elképzelhetetlen a hibrid felhő előnyeinek optimális kiaknázása. Itt kell kialakítani a szolgáltató(k) kezelését, az igény- és megrendeléskezelést, a folyamatok és a technológia integrációját stb. Végül, de nem utolsósorban ki kell alakítani a cloudmonitoring rendszert (SLA-k, biztonsági szabályzat betartása, naplózás, naplóelemzés stb.).

És az automatizálás? Mindez csak akkor kifizetődő, ha együtt jár bizonyos folyamatok magas fokú automatizálásával. A VMware egy szakmai anyaga egyenes úgy fogalmaz: a hangszerelés az automatizáció szuperfegyvere. De túl is mutat az automatizáción, amennyiben az automatizált folyamatok közötti koordinációt is biztosítja. Azaz eszközöket ad egy-egy folyamat automatizálásához, miközben az automatizálást vállalati szintre is emeli. Ezáltal biztosítható például a méretezhetőség, a függőségek, a meghibásodások és a visszaállítás stb. automatizált kezelése.

Van azonban még egy fontos kérdés: az ár. A következő részében a költségkalkuláció nehézségeivel foglalkozunk.