Nem a legjobban fizetett IT-állás, a dolgozók sokszor úgy kezelik, mint a takarító személyzetet, jön, eltakarít, eltűnik. Ha nincs rá szükség – és látszólag általában nincs –, láthatatlan.

Ki a leghíresebb rendszergazda? Egyesek szerint Edward Snowden, aki néhány dokumentummal alaposan átrendezte világunkról alkotott képünket. Ez persze erős sarkítás, mert egyrészt Snowden sem rendszergazda volt, másrészt a rendszergazdákra nem az a jellemző, hogy zsákszámra hordják ki cégüktől a bizalmas infókat.

Az azonban többé-kevésbé igaz – ha közhely is –, hogy elvileg megtehetnék. Ha utólag ki is derülne, hogy rajtuk keresztül szivárogtak ki adatok, az többnyire már késő lenne. Szóval félelmetes erő van a kezükben annak ellenére, hogy most már vannak eszközök az ellenőrzésükre.

Láthatja a levelezést, az adatforgalmat, rálát bárki tevékenységére, hozzáfér a dolgozók munkaállomásaihoz – ráadásul úgy, hogy közben nem is tudjuk: ott van velünk. És a cloud computing elterjedése a kiemelt jogosultságú felhasználók – köztük a rendszergazdák – kezébe még félelmetesebb hatalmat ad.

De ki is a rendszergazda?

Következzen öt alaptípusa. A típusok persze önkényesek, tetszőlegesen lehet bővíteni a listát.

1. A félelmetes. Ám mégis szükség van rá, nagyon is – és ezzel a rendszergazda is tisztában van. Nélküle nem működik a hálózat, az adatbázis, a szerver, a nyomtató, az e-maill... Egyszóval nélküle megáll az élet. Az idejét is inkább a gépek körében tölti, az embereket kerüli. Ha önkéntest keresnek a hétvégi szerverfrissítés végrehajtására, ő azonnal jelentkezik. Ám ennek ára van: észrevétlenül képes megjavítani a felhasználó gépét, de észrevétlenül változtathatja meg a jelszavát is.

2. A természetes útakadály. Az előző ellentéte. Ellensége minden változásnak, hacsak nem maga kezdeményezte (többnyire a munkája kényelmesebbé tételéért). Bármilyen változás merül is fel, mindig előkerül a tarsolyából az obligát válasz: ez nem lesz jó. És persze magyarázattal is szolgál: túl sokba kerül, hosszadalmas a bevezetése, lassan tanulják meg a dolgozók stb. És ilyenkor érezteti is a szakértelmét: rajta kívül, aki testközelből ismeri a rendszerek lelkét, senki sem mért az adott kérdéshez.

Létezik egy sajátos altípusa, akitől a "nem az én feladatom" vagy "nem az én kompetenciám", "nem az én hibám" mondatokról lehet felismerni,. Ha felmerül valami tennivaló, ő az első, aki rá tud mutatni arra, akinek meg kellene csinálni. Az ujja ilyenkor sohasem mutat maga felé.

3. A support-robot. Azt teszi, amit kérnek tőle, sem többet, sem kevesebbet. És persze mindezt úgy, hogy érezd: nem vagy méltó arra, hogy rád pazarolja az idejét. Ha azt kéred, telepítsen egy új nyomtatót, megteszi, de ezzel munkáját letudottnak gondolja. Nem akar beavatni a használat finomságaiba, nem készít fel arra, hogy apróbb fennakadásokat elháríts. A tudását megtartja magának, az az ő tőkéje, amit nem is akar elszórni. Még a végén felismernéd, hogy fölösleges. Pedig dehogy is az, hiszen ő az, aki majd' mindent tud a rendszerről.

4. A geek. Nem is igazi rendszergazda az, aki nem geek. A rendszergazda ugyanis nem társasági lény, az embereket inkább kerüli, ezért szívesebben tartja a kapcsolatot e-mailben, chaten, mint személyesen. Telefonálni sem szeret. Intelligenciáját inkább a különböző eszközök kiismerésére használja.

5. Csak a kedvenc operációs rendszere létezik. A Linuxra VAGY a Windowsra VAGY az OS X-re VAGY ... esküszik, és csak arra. Ha óvatlanul érdekődést mutatsz, képes lenne órákig beszélni róla, ha a fenti esetek valamelyike (félelmetes/support-robot/geek) vagy épp mindegyike nem állna fenn. Ha nem osztod az általa preferált oprendszer iránti már-már vallásos áhítatát, nem is vagy méltó arra, hogy kiérdemeld a segítségét. Ebből következően sok rendszergazda számára kín az élet, ha a munkáltatója rendszerében nem a első-legjobb kedvenc operációs rendszert alkalmazzák.